Levéltári Szemle, 53. (2003)
Levéltári Szemle, 53. (2003) 4. szám - MÉRLEG - Márfi Attila: "Múltunk építőkövei...". Szerkesztette Csurgai Horváth József, Kovács Eleonóra. Székesfehérvár, 2001. / 54–59. o.
alapításával és a pénzverés decentralizálásával. Ezzel szemben a 14. században az Anjouk alatt a központi hatalom megerősödésével, az európai szinten is élenjáró aranybányászattal a háttérben gyökeresen megváltozott az ország pénzügyi helyzete. Tovább gazdagította a királyi Magyarországot az eddig még nem ismert pénznemek, az aranyforint és a garas megjelenése, numizmatikai szempontból sem elhanyagolható, változatos éremképekkel. Viszont a szigorítások ellenére továbbra is jelen voltak a gazdasági és kereskedelmi életben a külföldi fizetési eszközök. Rendkívül színes és gazdag volt az Anjouk alatt a pénzforgalom, ezzel egyidejűleg a pénzügypolitikát folyamatos kísérletek és reformok jellemezték. A szerző a szakirodalom, a tárgyi emlékek és az okleveles források egybevetésével mutatja be a 14. századi pénzrendszer folyamatos változásait. A korabeli pénzérmék fényképeivel gazdagon illusztrált tanulmány részletesen ismerteti a sorozatosan kiadott új pénzérmék legfontosabb adatait. A szerző részletesen ismerteti az Anjouk pénzügyigazgatásban hozott reformjait, így pl. az általuk működtetett tíz pénzverőkamarát, ezek működését, esetleges összevonását, s az élükön álló kamaraispánok feladatkörét: Az Árpád-korban maga az esztergomi érsek, vagy megbízottja felügyelte a pénzverést, míg Károly Róbert alatt, 1340-től fokozatosan vette át ezt a szerepkört a királyi kincstartó. A pénzrendszer stabilitására való törekvés Zsigmond uralkodása alatt tapasztalható markánsabban. Azaz ekkor alakult ki véglegesen a kamararendszer, egységesítették a verde- és mesterjegyeket, és állandósult az értékálló dénárok veretése is. A tanulmánykötetet utolsó értekezése, Szemán Attila Bányapénzek, réz váltópénzek, szükségpénz c. munkája, az időben nagyot ugorva, már a 17. sz. második felétől a 18. sz. elejéig terjedő időszak pénztörténetét mutatja be. I. Lipót közel öt évtizedes uralkodása alatt többféle rézpénz volt forgalomban. A szerző kiemeli, hogy a 17. századi pénzérmék még nem kerültek be a „magyar numizmatikai köztudatba". Ezért ez az ismertetés újabb fehér folt megszüntetését is jelenti a szakirodalom és e szaktudomány művelői számára. Az ezüstpénzeket pótló rézpénzek elsősorban az aprópénzhiányt voltak hivatva megszüntetni. A rézpénzeket használati körük szerint három különböző típusra osztva tárgyalja a szerző. Elsőként a Bányapénzek c. alfejezetben a legrégebbi, és így a többi rézérme elődjének tekinthető pénznemről ad értékes szintézist. A bányapénzeket bérfizetésre, teljesítmények igazolására használták, ugyanakkor a bányamunkások munkaadóhoz való kötődését is szolgálta. Az első ilyen fizetőeszköz, az ún. szomolnoki bányapénz 1548-ból ismert, de éremképe még nem utalt a bányászatra. A 17. sz. második felében már a tipikus bányász-szimbólumok is láthatók voltak az érméken, azaz a keresztbe tett bányászék és a kalapács. A következő alfejezetben a szerző a rézpolturákról, másként réz váltópénzekről ad tájékoztatást, amelyeket 1695-től 1703-ig Kassán és Körmöcbányán bocsátottak ki, és elsősorban a Felvidéken terjedtek el. A rézpolturák kibocsátását gyakorta igazi bányapénzek is követték, zavart okozva a lakosság körében. Ugyanis gyakran hamisították, ezért sokszor el sem fogadták, így a rézpolturák pár év múltán kikerültek a forgalomból, pontosabban 1703-ban a rézpolturákat rézpénzként bocsátották ki a bécsi pénzverdéből. De a túlzott mennyiség miatt megbukott ez a próbálkozás is. A továbbiakban a szerző számos európai példát (Levante, Oroszország, Svédország, Törökország) is felsorol, bizonyítva, hogy a réz váltópénz megjelenése nem volt elszigetelt jelenség. A 7?áA:ócz/-szabadságharc rézpénzeinek szerepéről megállapítja, 58
