Levéltári Szemle, 52. (2002)

Levéltári Szemle, 52. (2002) 1. szám - PORTRÉ - Erdélyi Erzsébet: Egy örökifjú levéltáros: Beszélgetés Borosy Andrással / 49–53. o.

> Az utolsó egyetemi évében még javában dúlt a háború. Az emberek nagy részét félelemmel töltötték el a bombázások, de egy hadtörténet iránt érdeklődő fiatalember számára ez izgalmas élményt is jelenthetett. > Azt is mondhatjuk, hogy hidegvérű fiatalember voltam, nem volt bennem félelem. Minden számát elolvastam a Magyar Szárnyak című repülésügyi folyóiratnak, és nagyon érdekelt a haditechnika is. Emlékszem Debrecen első bombázására is. A vasútállomás volt a célpont, és mi attól körülbelül másfél kilométerre laktunk. Éppen az ebéd harmadik fogásánál tartottunk — mákos és diós bejgli volt —. és a szomszédos épületben lévő óvóhelyre magammal vittem és elfogyasztottam a süteményeket, ami nem mindenkinek tetszett. Az emberek, akik a Nagyállomás mellett laktak, azt hitték, hogy csak riasztás van, kiálltak az utcára, és csak akkor döbbentek meg, amikor látták, hogy valami csillogó tárgyak jönnek le a repülőkből. Több százan maradtak ott holtan. > A háború utáni években a debreceni egyetemen milyen hangulat uralkodott? > 1948-ig minden a legnagyobb rendben ment, nem követelték meg a marxizmust. A fordulat ennek az évnek az őszén történt, amikor a kultuszminisztérium államtitkára ezzel fejezte be a beszédét: „Éljen pártunk és népünk szeretett vezére, Rákosi Mátyás!" Mivel ez addig nem hangzott még ott el, mindenkiben meghűlt a vér. Attól kezdve Szabó István figyelmeztetett bennünket, hogy vigyázzunk, ne legyünk könnyelműek. Még azt is ellenőrizte, hogy a pártrendezvényeken tapsolunk-e. Nem mert reszkírozni ugyanis. Persze mi kitaláltuk a hangtalan taps technikáját, imitáltuk a tenyerek összecsapását, valójában nem is ért össze a kezünk. Én egyáltalán nem éreztem a veszélyt, és amikor határozottan úgy láttam, hogy rossz irányba halad az ország, nem is titkoltam a véleményemet. Időnként halálra ijesztettem a társaimat az egyetemen. Például közöltem, hogy tudom ám, ki a leghaladóbb magyar író. Mikszáth Kálmán, mert megírta Sztálin életrajzát. Amikor rákérdeztek, hogy melyik regényében, a felelt ez volt: A vén gazemberben. Ettől beszélgetőpartnerem úgy elszaladt, hogy utol se lehetett érni. Neki ugyanis az ilyet jelenteni kellett volna. Különben az emberek nagy része ugyanúgy érzett, mint én, ilyen volt a közhangulat. > Ez vezetett a „debreceni összeesküvéshez"? A debreceni Néplap 1950. augusztus 12-i számában így jelent meg a hír; „Fasiszta összeesküvőket ítélt el a megyei bíróság. Dr. Borossy András, dr. Módy György, dr. Bodolay Géza, dr. Papp László egyetemi tanársegédek a demokratikus államrend erőszakos megdöntésére szervezkedtek, demokráciaellenes röplapokat sokszorosítottak és terjesztettek, rejtjeles levelezést folytattak. A földalatti szervezkedést az Államvédelmi Hatóság jelgöngyölítette. " > Engem és Módy Györgyöt beszerveztek, a másik kettő — Bodolay Géza és Papp László — önként jelentkezett, hogy ők is részt akarnak venni a munkában. Ebbe a szervezkedésbe nemcsak a kommunista állammal szembeni mérhetetlen ellenszenvünk vitt bele. Tévesen úgy érzékeltük, hogy küszöbön áll a harmadik világháború, és valamit a magyaroknak is tenni keli a változásért. A szovjet kormány ugyanis — és talán maga Sztálin is — megfenyegette Jugoszláviát, hogy tudják, hogy az ilyen fasisztákkal hogy kel! elbánni. A debreceni vasútállomáson vonultak át — a vonaton szovjet harckocsik tömegével, és a szovjet légierő gépei is fölöttünk röpültek déli irányba. A felvonulás valóban megtörtént, de Sztálin nem merte „elindítani" a világháborút, mert 1949-ben lett csak atombombája, az amerikaiaknak meg már 1945-ben volt. Nem mert kockáztatni. P Lányi Gusztáv egyik tanulmányában azt olvastam, hogy egyesek már néhány évvel később közvetlen összefüggést véltek felfedezni a „debreceni összeesküvés" és az ott tanító, nagy szellemi kisugárzású neves pedagógus, Karácsony Sándor és tanítványai által vallott eszmék között. Ön is így látja? 50