Levéltári Szemle, 52. (2002)
Levéltári Szemle, 52. (2002) 4. szám - HÍREK - Bán Péter: A levéltárak és a tudományos kutatás igényei: beszámoló a Magyar Levéltárosok Egyesülete Iratvédelmi Szekciójáról / 76–78. o.
segédletekkel rendelkezik. Solymosi József, Petrikné Vámos Ida és Zalai Katalin előadása mindemellett további egyedi sajátosságaikra is rávilágított. A Hadtörténelmi Levéltár esetében meghatározó döntés volt az összes honvédelmi irat korábbi minősítettségének megszüntetése, és egyébként egyébként az 1990 előtt keletkezett 15 évnél régebbi, még kutatási korlátozás alatt álló iratok az iratképzőknél vagy a Központi Irattárban maradtak. A megnőtt kutatási igényeknek ugyanakkor a levéltár visszafogott nyitva tartása mellett kell, hogy eleget tegyen, a 2000. év végi 30%-os létszámcsökkentés miatt. A Történeti Hivatal két nagy levéltári egysége közül az egyik, az 1990 után keletkezett nemzetbiztonsági iratok „levéltára" természetesen egyáltalán nem kutatható. Az előző korszakot érintő ún. államvédelmi vagy állambiztonsági iratok levéltárának hozzáférhetőségéről pedig az intézmény működéséről szóló törvény rendelkezik. Ennek legfontosabb elemei mellett a kutatók foglalkozási megoszlásáról és érdeklődésük területeiről is áttekintést adott Petrikné Vámos Ida. A Politikatörténeti Intézet Levéltárában az utóbbi években megfordult kutatókról szintúgy — sőt számadatokkal alátámasztott —összképet kaptunk. Ennek kapcsán Zalai Katalin (majd utána több hozzászóló is) szóvá tette, hogy az egyetemi hallgatók mind nagyobb számban nemcsak a levéltári rendszert illető, hanem szakirodalmi, forráskritikai, történetszemléleti felkészültségüket tekintve is egyre riasztóbb hiányosságokról, igénytelenségről tesznek tanúságot. Két problematikus adatszolgáltatási eset példája alkalmat adott neki arra, hogy igen fontos, más levéltárak számára is megszívlelendő következtetéseket vonjon le: a tudományos támogatói nyilatkozatok gyakran felelőtlenek, a minősített iratok felülvizsgálata fel gyorsítottan, a legtöbb helyen megalapozatlan könnyedséggel történt, továbbá korántsem biztosítottak a nem hagyományos papíralapú dokumentumok kutatási feltételei. Megalapozott véleménye szerint „vannak esetek, amikor magunknak kell dönteni és a következményekért a felelősséget felvállalni." A szekció vezetője, ezeknek a soroknak a szerzője, itt szégyenkezve vallja be, hogy az önkormányzati, azon belül a városi levéltárak sorából a kétségkívül kiemelkedő jelentőségű iratanyaggal, kutatóforgalommal rendelkező Budapest Főváros Levéltárát bemutatni megkért Gajáry Istvánt Kaposváron egyszerűen elfelejtette felszólítani előadása megtartására. (Gyenge mentség, hogy zavart okozott az előadói sorrend kényszerű megváltoztatása, továbbá az, hogy sürgette az ezután következő állományvédelmi szekció tanácskozásának közelgő kezdő időpontja.) A szerzővel szemben végképp méltatlan dolog lenne ezek után vállalkozni a lényeges elemek kiemelésére az előadás-vázlat alapján; helyénvalóbb, ha ezt az olvasóra bízzuk akkor, amikor teljes szövegében meg fog jelenni. A megyei levéltárak közül a Hajdú-Bihar Megyei Levéltár, illetve Major Zoltán szerepelt. Kifejtette sommás véleményét, hogy míg a 19. sz. közepétől közel másfél századon át a forrásfeltárásra alapozott történetírás fellendülése volt jellemző, addig a mostani ezredforduló időszaka a hanyatlás képét mutatja. A hazai helytörténeti kutatásban sem 1945 után lát törést (még a politikai indíttatású kampányokat is ügyük javára fordíthatták az igényesebb kutatók), hanem a '60-as évek „aranykora" után következtek az egyre gyorsuló hanyatlás évtizedei. Ezt sínylik meg a levéltárak, és Debrecenben is észrevehetőek a felsőoktatási felkészítés gyengeségei, a környező 77
