Levéltári Szemle, 52. (2002)

Levéltári Szemle, 52. (2002) 3. szám - Aradi Gábor: A San Remo-i tárgyalások magyarországi előkészülete / 24–38. o.

• Az a vád érheti a magyar kormányt, hogy míg a hadikölcsönösök, betétesek számára szükséges valorizálás (átértékelés) elöl ridegen elzárkózik, addig az optánsokért áldozatot hoz, mivel azok túlnyomó része magyar főúr.

19 • Ellenérv: A magyar államkincstár csak a Románia által más címeken erre a célra teljesített szolgáltatásokat fordítja az optánsok kártalanítására. • Azért kerül sor a kártérítésre, mert a miniszterelnök, Bethlen István maga is érdekelt az ügyben. • Ellenérv: Az optánsügy azért nem rendeződött eddig, mert a miniszterelnök anyagi érdekeltségénél előbbre tartotta az ország politikai érdekeit. Most azonban éppen az lenne politikai felelőtlenség, ha ilyen erkölcsi aggályok miatt a miniszterelnök útját állná a megegyezésnek. A magyar állam által fizetett kártérítésre vonatkozóan Szterényi a következő variációkat javasolta. Létesítsenek egy közös alapot, amelyben az egész kártalanítási összeget fogják kezelni. A kincstár ide utalná át az évenként az esedékes befizetéseket, amelyek arányában teljesítenék az igényjogosultak számára a kifizetéseket. Ennek a módnak azonban több negatívuma van. Nemcsak nehézkes és hosszadalmas, hanem még költséges is, mert az egész ügymenet lebonyolítására külön szervezetet kell fenntartani. Végső soron így az optáns-ügy, változott formában ugyan, de továbbra is fennmaradna, ami belpolitikai okból sem lenne kívánatos. Az egyszerűbb és olcsóbb megoldás az igényjogosultak számára egy alkalommal olyan járadékkötvények kiadása, amelyek 4-5% körül kamatoznának. Ehhez az előterjesztő véleménye szerint a Jóvátételi Bizottság hozzájárulása sem lenne feltétlenül szükséges. Szterényi a következő pontban azokat a lehetőségeket vizsgálta, amelyekkel Románia kompenzálná Magyarországnak az optánsok kártérítését. Románia átvenné az átcsatolt területekről elűzött állami alkalmazottak, nyugdíjasok, özvegyek és árvák törvényszerű ellátását. Egy 1928. évi adat szerint az ezekbe a kategóriákba tartozó menekültek száma összesen 17 651 fő volt. Ám közülük csak 6603 szorult ellátásra, a többi 11 048 fő az adott időpontban tényleges állami alkalmazásban állt. Ebből 3785 fő a közigazgatásban (állami alkalmazott), 2818 az üzemekben (termelő szféra) dolgozott. A nekik évente fizetendő összeg 14 407 746 pengő volt.

20 Amennyiben a román kormány ezt az ajánlást elfogadná, többféle fizetési mód lenne lehetséges. Magyarországon az első világháború alatt nyolc alkalommal hirdettek meg kamatozó kölcsönt járadék, pénztárjegy és törlesztéses kölcsönök formájában. A korona inflálódása következtében, mivel a valorizálás elmaradt, a hadikölcsönök fokozatosan elvesztették értéküket. Az értékvesztés nagyságát jól mutatja, hogy míg a világháború előtt a bankok bevételeinek, kötvényeinek, zálogleveleinek értéke, amely magában foglalta a hadikölcsönöket is, 6,6 milliárd koronát tett ki, addig ezek reálértéke 1920-ban 437 millió aranykoronára csökkent. A hadikölcsön tulajdonosoknak ez a sérelme gyakran hangot kapott a parlamenti viták során. Miután az 1928. évi XII. te. 8. §-a alapján a békeszerződésen alapuló kötelezettségek megszűnése után a kormány akart csak visszatérni az átértékelés kérdésére, a hadikölcsön lényegében visszafizetetlen maradt. Emellett a szorult helyzetben levők anyagi támogatását, segélyek formájában, bizonyos mértékig az 1928. évi XXXIII. te. 14. §. tette lehetővé. KE. II. k. Bp„ 1930. 599-602.; Magyarország gazdaságtörténete, i. m. 336. Szterényi az itt levezetett elemzést még kiegészítette azzal, hogy az alkalmazásban lévők tulajdonképpen az állami ellátás terhére is figyelembe vehetők, hiszen alkalmazhatóságuk érdekében másokat kellett nyugdíjazni. A rájuk vonatkozó követeléseket azonban értelmetlen bevenni az ajánlatba. 33