Levéltári Szemle, 52. (2002)

Levéltári Szemle, 52. (2002) 2. szám - MÉRLEG - Hermann István: Tiszapüspöki oklevelek, 1261–1703 / 65–75. o.

TISZAPÜSPÖKI OKLEVELEK 1261-1703 Latinból fordította és közreadta: BENEDEK GYULA A jegyzeteket kiegészítette és mutatóval ellátta: TOLNAY GÁBOR Szolnok, 2000. (Documentatio Historica I.) 108 p. Az elmúlt évtizedben örvendetes módon megnövekedett a történeti források közzététele iránti igény. Az érdeklődők köre is bővült. Ma már nem csak a tudósok forgatják haszonnal a múlt történéseit megelevenítő dokumentumgyűjteményeket. Minden, hazája, lakóhelye múltja iránt érdeklődő ember joggal várja el, hogy a történelmet ne csak tankönyvekből, hanem a múzeumok tárlóiban kiállított tárgyaktól, egykor levéltárak mélyén porosodott oklevelekből, iratokból ismerje meg. így válik a történelem kötelező gimnáziumi tárgyból az egyes ember személyes élményévé. Ehhez nyújtanak segítséget a széles olvasóközönségnek készült korszerű forráskiadványok. Magam is nagy örömmel vettem kézbe a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Igazgatósága Documentatio Historica címen indított forráskiadvány-sorozatának első kötetét. Az igényesen megtervezett borítón és a belső tipográfián látszik, hogy a kiadók pénzt és fáradságot nem kímélve igyekeztek egy szép kiadvánnyal gyarapítani az érdeklődők könyvtárait. A munka elolvasása után azonban úgy éreztem, hogy észrevételeimet meg kell osztanom a kötet kiadóival és olvasóival. A legfontosabb, hogy mind a bevezetőből, mind a források kiadásaiból az derült ki számomra, hogy a sorozat szerkesztői nem rendelkeznek körülhatárolt koncepcióval munkájuk célját illetően. A forráskiadásnak, és ezen belül az oklevél- és iratkiadásnak — ahogy már a bevezetőben is írtam — kettős célja van. Az egyik, hogy a történeti források elérhetővé váljanak a kutatók számára, másrészt annak elősegítése, hogy egyegy településnek, régiónak, országnak a történetét a nagyközönség "első kézből" ismerhesse meg. A két cél sok helyen érintkezik egymással, teljesen azonban soha nem fonódik össze. Egy tudományos kiadásnak alapvető szükséglete a filológiai pontosság. Bár manapság az eredeti nyelven történő teljes forrásközlések ritkábbak, a magyar nyelvű regesztákban közölt források is száraznak, sőt érthetetlennek tűnnek egy történelemmel hivatásszerűen nem foglalkozó olvasó számára.

1 A szélesebb Csak a legújabb könyvtermésből válogatva: az Árpád-kori oklevelek a Heves Megyei Levéltárban/Diplomata aetatis Arpadiana in Archivo Comitatus Hevesiensis conservata. Vál.: KONDORNÉ LÁTKÓCZKJ ERZSÉBET, Eger, 1997.; KÖBLÖS JÓZSEF: A Dunántúli Református Egyházkerület Levéltárának magyar vonatkozású középkori oklevelei 1265-1525, Pápa, 1997. (A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 1.) az oklevelek teljes szövegét közlik — az előbbi két nyelven, latinul és magyarul. Regesztákat találunk pl. a következő munkákban: a Zsigmondkori oklevéltár 1-17. Szerk.: MÁLYUSZ ELEMÉR-BORSA IVÁN. Bp., 19511999., vagy SZAKÁLY FERENC: Ami Tolna vármegye középkori okleveleiből megmaradt (1314-1525), Szekszárd, 1998. Ez utóbbi jó példa egy adott területre vonatkozó oklevelek összegyűjtésére. Természetesen nem csak a középkori oklevelek, hanem újkori iratok kiadására is hozhatunk példákat: HÁZI JENŐ: X\'l. századi magyarnyelvű levelek Sopron sz. kir. város levéltárából, Sopron, 1928., vagy újabban DOMNKOVTTS PÉTER: XVI. századi magyar nyelvű iratok Sopron vármegye levéltárából, Sopron, 1996. Ezekkel ellentétben csupán regesztákat közöl: HENZSEL ÁGOTA-KÜNSTLERNÉ VIRÁG ÉVA: Szatmár vármegye közgyűlési 65