Levéltári Szemle, 51. (2001)
Levéltári Szemle, 51. (2001) 4. szám - Borsa Iván: Identitászavar és levéltárosképzés / 19–28. o.
A korszak iratanyagának ily módon történő átrendezésére az Itáliából hazatért emigráns Óvári Lipótot sikerült megnyernie, aki emigrációja során több levéltárban megfordult, s az első korszak iratainak rendezését vállalta allevéltárosi rangban. Munkájának eredménye a Magyar Országos Diplomatikai Levéltár, amelyet 1903-ig, Pauler Gyula haláláig vezetett, mert ekkor ö lett Pauler utóda. A Pauler-féle 1875. évi elgondolás többi része csak elkezdődött, majd a kiemelt iratok zömmel reponáltattak, így a terv feledésbe ment. Németországban is rájöttek, hogy ily módon nem lehet elérni a kívánt célt: a levéltári anyag jobb kutathatóságát. A levéltári proveniencia elvének a 19. század legvégén történt megfogalmazása után az átrendezési megoldás végleg lekerült a napirendről. Paulernek biztosan voltak személyzeti gondjai is, hiszen a hatalmas anyaghoz viszonyítva az egyetemet végzett beosztottak létszáma alacsony volt. A budapesti egyetemen végzett jogászok és történelem szakos bölcsészek legjobbjaiboí igyekezett válogatni. Utódai is ezt az utánpótlási forrást vették igénybe az 1949-ig, a levéltárosképzés megindulásáig. A Magyar Országos Levéltár 1867-től a Belügyminisztérium szakhivatalként működött és ebben a minőségében feladata volt a nemességigazolási kérelmek véleményezése. Ez a feladata akkor is megmaradt, amikor Klebelsberg Kuno a belügyi bársonyszéket felcserélte a vallás- és közoktatásügyiével. Arra a kérdésre, hogy milyen, a levéltári anyagot közvetlenül érintő munkák folytak a 19. század utolsó negyedében a Diplomatikai Levéltár létrehozásán kívül, nehéz válaszolni. Elképzelhetőnek tartom, hogy a sokat emlegetett mostoha raktári elhelyezés és az egyre növekvő nemességigazolási feladatok mellett csak az új levéltár építése és az azzal kapcsolatos levéltári feladatok voltak jellemzőek. Ezek közül ki kell emelni a levéltári anyag mintaállványozását. Amikor a 19. században ugyanis elkészültek a Bécsi kapu téri egykori Bosnyáklaktanya helyére a levéltár építészeti tervei, azzal összhangban készültek el a GanzVa/da-rendszerü állványzat tervei is. Ezek állványain 91 cm (1 yard) hosszú és 42 cm széles polcok vannak. Az akkori iratállomány — a lehetőségekhez képest — egyöntetű elhelyezése érdekében jóval a kaszárnya bontásának megkezdése előtt a Ganz-gyár egy állványt mintának készített el, hogy — kivételektől eltekintve — rendezés után minden állványra egymás mögé háromszor három iratcsomó kerüljön. Ezen az állványon előre el lehetett készíteni az egyöntetű elhelyezést. Ez a művelet kapta a mintaállványozás házi elnevezést. Az erdélyi, az abszolutizmus-kori iratok kis részének, valamint a bírósági iratok kivételével a nagy egységek így elrendezve kerültek 1923-ban az új épületbe. Az új épület új lehetőséget kínált. A régi raktári viszonyok mellett nem is lehetett érdemi levéltárosi munkát végezni, de Csánki Dezső főigazgató ezt a lehetőséget nem használta ki. Egyedüli előrelépés a jó elhelyezésen kívül a Levéltári Közlemények megindítása volt. Egyes levéltárosok {Tagányi Károly, Herzog József, majd Varga Endre, Ember Győző és Sinkovics István) gondoltak csak arra, hogy a rájuk bízott levéltári anyagot valahogy leírják, rögzítsék. Tagányi Károly feljegyzéseit a kancelláriák iratairól Wellmann Imre használta fel a későbbi alapleltározásnál, Herzog József -— mai kifejezéssel — kamarai áttekintő raktári jegyzékét Sinkovics István fejezte be, Varga Endre feljegyzései a bírósági iratokról a háborús ostrom veszteséglistájára kerültek, Ember Győző pedig a helytartótanácsi iratokat még az ostrom előtt papíron átrendezte 21
