Levéltári Szemle, 51. (2001)

Levéltári Szemle, 51. (2001) 4. szám - Borsa Iván: Identitászavar és levéltárosképzés / 19–28. o.

BORSA IVÁN IDENTITÁSZAVAR ÉS LEVÉLTÁROSKÉPZÉS Ha egy levéltáros közszolgálatának 37. évében arra az elhatározásra jut, hogy betöltvén a nyugdíjkorhatárt nyugalomba vonul annak érdekében, hogy nyugdíjasként eredményesebben szolgálhassa a levéltárügyet (értve ez alatt annak egyik vagy másik ágát), akkor nyugdíjasságának 23. évében inkább szakmai kötelessége, mint joga, hogy a levéltárakat súlyosan érintő kérdésekben felkérés nélkül is véleményt nyilvánítson. 1993-ben Bécsben volt az európai levéltárvezetök/levéltárosok találkozója. Az egyik ülésen (és kötetlen társalgások során is) Angelika Menne-Haritz, a marburgi levéltárosiskola (Archivschule) igazgatónője ismételten szóba hozta, hogy Közép-Európa szabaddá vált országainak levéltárosai identitászavarban szenvednek, mert nem tudják eldönteni, hogy történészek-e vagy levéltárosok, pedig a helyzet — szerinte — egyértelmű; más a levéltáros feladata a reá bízott iratokkal kapcsolatban és más a történészé. Elgondolkodva ezen, kerestem okát e jól ismert probléma ilyen megfogalmazásának. Amikor a belga André Vanrie, a Nemzetközi Levéltári Tanács ARCHÍVUM című évkönyvének főszerkesztője levélben megkeresett, hogy írjak az 1998 őszén nyugalomba vonuló Kecskeméti Károlynak, a Tanács főtitkárának tiszteletére kiadandó kötet részére, azt is kérte, jelöljek meg két témát, s majd ő kiválasztja, hogy melyik lesz jobb a kötet szempontjából. A szabaddá vált országok levéltárosainak identitászavara volt az egyik javasolt témám, a másik pedig Kecskeméti Károly első találkozása a Nemzetközi Levéltári Tanáccsal 1956. június.

1 M. Vanrie az utóbbit választotta. így a másik téma akkor megíratlan maradt. Kissé megkésve bár, de érdeklődéssel olvastam a Levéltári Szemle 1999. évfolyamának 4. számában Szögi László tanulmányát és Borsodi Csaba előadását a budapesti levéltárosképzés ötven évéről és jelen helyzetéről, illetve a levéltárosképzés jelenéről és jövőjéről. Már itt meg kell vallanom, hogy megrémültem az egyszakosságtól és az ötven tanegységtől. Az olvasóban bizonyára felmerül a kérdés, hogy milyen kapcsolat lehet a középeurópai identitászavar és a budapesti egyetemi levéltárosképzés egyszakossága és annak ötven tanegysége között? Megítélésem szerint ugyanarról a tőről fakad mind a kettő. Ezt az álláspontomat az általános európai levéltári fejlődés és a magyar levéltárak fejlődésének párhuzamba állításával kívánom magyarázni, indokolni. Itt szeretnék elnézést kérni az olvasótól, hogy cikkemhez nem fog lábjegyzeteket találni sok-sok szakirodalmi adattal. Véleményemet alapvetően 1956-1957-ben, majd 1967-1995 között számos külföldi levéltár megismerése során alakítottam ki annak érdekében, hogy a magyar levéltárügy fejlődését segítsem. Magyar szövege: Levéltári Szemle, 49. (1999) 1. sz. 19