Levéltári Szemle, 51. (2001)
Levéltári Szemle, 51. (2001) 3. szám - KILÁTÓ - Seres Attila: Az újrakezdés(ek) nehézségei és eredményei: A levéltárügy története és jelenlegi helyzete Macedóniában / 41–47. o.
klasszikus levéltári feladatokat kellett volna ellátnia, tevékenysége mindössze a Vardari Bánság területén fellelhető török és egyházi szláv nyelvű dokumentumok összegyűjtésére korlátozódott. A felkutatott török okiratokat és nyomtatott vagy kézírásos liturgikus könyveket átmeneti megőrzés után Belgrádba szállították. Ennek szükségességét egyrészt a levéltár szervezeti hierarchián belül elfoglalt helyével, másrészt az akkori szerb közfelfogás és politikai közgondolkodás által elfogadott nézettel — amely szerint a térség szláv lakói nem önálló népcsoport, hanem „déli szerbek", ezért nincs is saját írott nemzeti örökségük — indokolták. Az intézmény 1938-ban, az addig is korlátozott önállóságának végső megvonásával, a szkopjei Nemzeti Múzeum része lett. A második világháború idején a terület vékony nyugati sávja olasz, a középső és keleti része pedig bolgár megszállás alá került. Az olasz és bolgár adminisztráció bevezetése az ott ideiglenes őrzésre visszatartott iratanyag pusztulását eredményezte. A levéltári anyag részben tönkrement a háborús pusztítások során, részben a bolgár csapatok hurcolták Szófiába, rögtön a terület pacifikálása után. Jellemző, hogy a bolgár hatóságok szintén létrehoztak egy levéltári szervet, amelynek feladata a középkori egyházi kéziratok és a kereskedőcsaládok levéltárainak összegyűjtése volt. A felkutatott iratokat ebben az esetben is kiszállították Vardar-Makedóniából, csupán az elvitel iránya és célállomása változott meg. Az indok ezúttal az volt, hogy azok a bolgár nemzet történelmi hagyatékát képezik. A Nemzeti Művelődési Minisztérium kezdeményezésére már rögtön a világháború befejezése után, 1945 tavaszán felmerült egy önálló levéltár létesítésének gondolata a Nemzeti Könyvtár keretein belül, amely az ellenállási mozgalomra vonatkozó dokumentációt lett volna hivatott gyűjteni és megőrizni. 1949-ben a Macedón Kommunista Párt Központi Bizottsága hozott létre egy irattárat, amely a mozgalom tagjainak memoárjait vette őrizetébe. Ezek az események jól tükrözték a levéltárügyhöz való korabeli politikai hozzáállást, hiszen nem sok idő telt el a háború vége óta, s más jellegű iratanyag híján ezek a dokumentumok elsődlegesen fontosnak tűntek nemcsak a párt, hanem az egész nép története szempontjából. 1950-ben levéltári törvényt alkottak Jugoszláviában, amely minden tagköztársaság számára kötelezően előírta állami közlevéltárak létrehozását. Ennek megfelelően 1951 április 1-én a köztársasági nemzetgyűlés Macedón Köztársaság Állami Levéltára néven megalapította a helyi állami levéltárat. 1953-1960 között nyolc vidéki városban területi levéltárakat, Szkopjében pedig egy városi levéltárat hoztak létre. A levéltár illetékességi körébe csak a helyi köztársasági szervek iratanyaga tartozott, a levéltár nem kutathatta és gyűjthette a szövetségi minisztériumok és állami szervek Macedóniára vonatkozó dokumentumait. A macedón állami levéltár formálisan önálló volt, a levéltárügy azonban jobbára a jugoszláv tagköztársaságok együttműködésének keretein belül alakult, a Jugoszláv Levéltári Tanács, valamint egyéb köztársaságközi levéltári intézmények felügyelete mellett. További nehézséget okozott, hogy a macedón állami levéltárnak nem volt önálló épülete, az iratanyagot az 1963. évi földrengésig a Nemzetgyűlés és különböző adminisztrációs szervek épületeiben helyezték el. A földrengés miatt a meglévő és addig rendszerezett iratanyag-állomány egy része elpusztult, mivel a kormányzati negyed nem messze feküdt a rengés epicentrumától. Egy esetleges következő földmozgás diktálta félelmek miatt a megmaradt iratokat a geográfiai törésvonaltól messzebb fekvő, Szkopje környéki településekre evakuálták. A 42
