Levéltári Szemle, 51. (2001)

Levéltári Szemle, 51. (2001) 2. szám - MÉRLEG - Kurecskó Mihály: Trezor. A Történeti Hivatal Évkönyve / 65–68. o.

állt, hogy a szervezet a Belügyminisztérium, avagy a párt irányítása alatt müködjön-e. A Rajk László és Péter Gábor közti hatásköri viták a jól ismert eredménnyel zárultak és az 1948 augusztusában a Belügyminisztérium élére kinevezett Kádár, alig egy hónap múlva létrehozta a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatóságát — ezen a ponton a szerző pontosítja Kádárnak a Péter és Rajk közti hatalmi harcban betöltött szerepét. A tanulmányban található táblázat — amely a BM ÁVH szervezeti formájának 1948-ban javasolt felépítését közli — jól illeszkedik a fent ismertetett, állambiztonsági szervek felépítését tartalmazó íráshoz. A Cseh Gergő Bendegúz által említett szaktanulmányokra jó példa lehet Boreczky Beatrixnak Az Államvédelmi Hatóság szervezete 1950-1953 című írása, amely az eddigi legalaposabb feldolgozása a rendszer egyik leghírhedtebb szervének. Az alapvetően szervtörténeti tanulmány megkerülhetetlen kiindulópontja lehet a későbbi feldolgozásoknak és a kutatók munkáját nagymértékben segítő írás rávilágít az alapkutatások fontosságára. Baráth Magdolna írása a Belügyminisztérium élére 1953ban kinevezett Gerő Ernő tevékenységét teszi vizsgálata tárgyává, mely — az ÁVH kapcsán — arra irányult, hogy az 1949-től önálló szervként működő Államvédelmi Hatóságot ismét a Belügyminisztériumba integrálja. Gerő a klasszikus belügyminisztériumi feladat — a közigazgatás irányítása — helyett a hangsúlyt az állambiztonsági feladatokra helyezte, s ezért joggal állapítható meg, hogy bár elnevezésében a BM olvasztotta be az ÁVH-t, valójában a korábbi ÁVH feladatköre vált meghatározóvá a BM-ben. Ennek legnyilvánvalóbb bizonyítéka, hogy a BM új szervezeti struktúrájában az osztályvezetők többsége állambiztonsági rendfokozattal rendelkezett. Az intézménytörténeti szempontból is megkerülhetetlen tanulmány jól megvilágítja a pártban lezajlott hatalmi küzdelmeket, melyek a Sztálin halála utáni időben a pártot jellemezték, és utal a Gerő által a Belügyminisztériumban létrehozott új szervezeti struktúrában valamint a Szovjetunió Belügyminisztériumának Berija által kialakított szervezetében meglévő párhuzamra — annak tisztázása azonban, hogy a szovjet példa milyen mértékben befolyásolta Gerőt a későbbi kutatások feladata lehet, ahogy az is, hogy a Magyarországon működő szovjet tanácsadók milyen szerepet játszottak az új struktúra kialakításában. A politikai rendőrség ismertetett intézménytörténeti feldolgozásai a lehetséges kutatási irányokat is kijelölik, amelyek közül leginkább a magyarországi állambiztonsági szervek archontológiájának körvonala rajzolódik ki legerőteljesebben, ami nemcsak a politikatörténet kutatói számára jelentene hatalmas segítséget, hanem például a történeti szociológia, illetve a korszak kulcsszereplőinek biográfiáját feldolgozó munkáknak is nélkülözhetetlen segédletévé válnék. Az intézménytörténeti tanulmányok sorát Kozáry Andrea: A Rendőrakadémia létrehozása és működése 1947-1948-ban c. tanulmánya zárja. Az első felsőfokú rendőrtisztképző iskola indulásának körülményeit, a tanterv-összeállítás nehézségeit, valamint a hallgatók kiválasztásának feltételeit feldolgozó tanulmány pontosan bemutatja azt a folyamatot, hogy hogyan vált mind nehezebbé az induláskor kitűzött cél megvalósítása. A háromévesre tervezett tanulmányi időszakra kidolgozott tanterv természetesen nem mellőzte a politikai szempontokat, de igyekeztek úgy összeállítani, hogy a — zömében iskolázatlan — hallgatók általános műveltségének színvonalát emeljék. Az egyes tantárgyak tanterveinek külső bírálóit az adott szakmában elismert, ugyanakkor a kommunista párthoz kötődő személyek közül válogatták — a történelem tantárgy tervezett bírálói: Molnár Erik és Andics Erzsébet. Az akadémia keretein belül a — 67