Levéltári Szemle, 50. (2000)
Levéltári Szemle, 50. (2000) 4. szám - Erdős Ferenc–Tyekvicska Árpád–G. Vass István: A kárpótlási folyamat során keletkezett iratanyag levéltári értékelése / 3–16. o.
ugyanakkor érzékelteti, hogy az iktatási adatállományok jelenleg több mint 5 millió tételt (rekordot) tartanak nyilván! A területi (megyei, fővárosi) kárrendezési hivatalok a tulajdoni sérelmekkel kapcsolatban beérkező kérelmek nyilvántartásba vételére külön-külön 1-től kezdődő, éveken keresztül folyamatosan növekvő iktatószámot használtak. Ezért minden iktatószám csak az illető hivatal kódjával együtt (pl.: 01 — Budapest, 02 — Baranya, 03 — Bács-Kiskun, 04 — Békés stb.) alkalmas az ügyirat azonosítására. Az első ügyviteli utasítás 1992-ben született, ez azonban az iratkezelésre vonatkozóan csak néhány alapvető előírást tartalmazott. Irattári terv ekkor még nem készült. Az OKKH első, az iratkezelés minden kérdésére — postabontás, iktatás, ügyintézői feladatok, irattározás, selejtezés stb. — kiterjedő iratkezelési szabályzata és irattári terve csak 1995 végén készült el, és azt 1996. január 1-jei hatállyal vezették be. Ennek egyik lényeges előírása a korábbi években meghonosított „sávos" iktatási rendszer kiterjesztése az újabban létesült szervezeti egységekre, az addigra már lényegében kialakult gyakorlatnak megfelelően. Az 1996. évi iratkezelési szabályzat, illetve a mellékleteként kiadott irattári terv másik fontos előírása, hogy az egyedi kárpótlási ügyek aktáit teljes-körüen maradandó értékűnek nyilvánítja. Ezzel kapcsolatban azonban a Magyar Országos Levéltár jelezte, hogy majd az iratanyag elemzése során szerzett tapasztalatok alapján alakítja ki végső álláspontját. A Központi Kárrendezési Iroda és területi szervei egységes iratkezelési szabályzatát 1999. február 1-jei hatállyal adták ki. Amint alább még látni fogjuk, az egyedi kárpótlási ügyek iratainak nyilvántartása, kezelése során több esetben „szabálytalan", egyedi megoldást alkalmaztak. Ezek a megoldások sok esetben egymással sem kompatibilisek. Ennek ellenére azt mondhatjuk, hogy ez az irat-nyilvántartási és irattározási gyakorlat kiállta a próbát: megfelelő színvonalon — ha nem is zökkenők nélkül — segítette az ügyintézők munkáját, a Hivatalra háruló feladatok teljesítését. Ami szintén nem közömbös: a végeredményt látva, levéltári szempontból, a majdani kutatók szempontjából nézve is használható. Ezzel szemben az OKKH központi igazgatási szerveinek iratkezelése sohasem volt megnyugtatóan rendezve. Az irattári tervet nem alkalmazták, a szó igazi értelmében vett köz-ponti irattár nem működött. A most megindult rendezés során derül ki, hogy a megmaradt iratanyag mennyire tükrözi a Hivatal munkáját, a kárpótlási folyamat „levezénylését", az ennek során felvetődött elvi és gyakorlati kérdéseket. Mennyire alkalmas a folyamat utólagos — történeti — elemzésére, értékelésére. 7
