Levéltári Szemle, 49. (1999)
Levéltári Szemle, 49. (1999) 2. szám - MÉRLEG - Tringli István: Borosy András: Pest-Pilis-Solt vármegye közgyűlési iratainak regesztái. Igazságszolgáltatási iratok I. 1589-1660. (Pest megyei levéltári füzetek 27.) Pest Megyei Levéltár Budapest, 1998. 334 o. + 1 térkép / 57–59. o.
mutatják, hogy nem ennek a századnak az alkotásairól van szó, ráadásul sok esetben korábbi adatok is bizonyítják egy-egy magyar kifejezés meglétét. A harmadik szempont a szóhasználat földrajzi kiterjedése: vajon az itt olvasható mondatok alkalmazhatók- e az egész magyar nyelvterületre, vagy csak a Duna-Tisza-közére? Ez utóbbi kérdésre a választ csak akkor adhatjuk meg, ha majd más megyék hasonló tartalmú iratait is feldolgozzák. A vizsgálat elvégzését bizonyság szedésének nevezték. A bizonyság szó egyszerre jelentette az inquisitio-t (68.sz.) és a tanút (ó.sz.). A közép-és újkori latin nyelvű határjárások formulái szerint a határok általában így követték egymást: inde venit ad X, inde tendit ad Z, inde vádit ad Y. Nos ezt a 17. században magyarul szinte pontosan ugyanígy mondták (fordították?): „...közel levő vad körtvély törzsökre... ismét a rétre át a vízfolyáson a kettős fűzfára, onnét ismét ugyanezen hajdani út hasítja át a réten a Harmincnyilas szélében levő vad körtvély fára..." (162.sz.). A szóhasználat jól fejezte ki a határjárás lényegét: a határ vonala a határjelekre tartott. A méta angularis neve szeghatár (154.sz.), a puteus effluens kifolyó kút (20.sz.) vagy forró kutacska (115, 117, 118, 161. sz.) volt, a határok cumulatio-ját a határok hányásának vagy felhányásának (19, 21. stb), distractio-ját pedig elhányásnak (94.sz.), a terra litigiosa-t veszekedő vagy villongó földnek nevezték (162.sz.). A bizonyság vétele nagyjából ugyanúgy történt, ahogy az a 15. században kialakult. A peres fél a megyének benyújtotta a saját maga által összeállított kérdőpontokat „arról, hogy" (de eo utrum) tudja-e a tanú, pl. hol húzódnak a falu vagy puszta határai. A kérdés sok esetben magában foglalta a határ vagy az ügy leírását, így a tanúk gyakran egyszerűen csak megerősítették az előadottakat. A bizonyságot szedők „elébe bocsátott" kérdések latin kezdőszavai a 17. századra közszóként a magyar jogi szókincs részeivé váltak. Fordításával nem is próbálkoztak, a kifejezés lerövidült, gyakran egybeírták, így változott deutrummá, hasonlóképpen a megyei törvényszék sedes iudiciaria-jából képzett sedriához. A bizonyságok nevét, földesurát, lakóhelyét, életkorát külön-külön feljegyezték, vallomásaikat egyenként rögzítették. A vizsgálatot általában az esküdtek végezték, szolgabírákkal csak ritkán találkozhatunk. Az esküdtek szereplése nem véletlen. A bizonyságok többségét ugyanis a hódolt területeken szedték, az esküdtek maguk is a hódoltságban laktak. Leggyakrabban a váci Fráter Balázs és Varga János, a fóti Csitári István végezték a távol székelő megye alispánjának utasítására a tanúvallatásokat. A menekült megye ekkortájt Szécsényben majd Füleken tartotta székhelyét. A kötetben közrebocsátott források igazi értékét éppen a hódolt Pest megye sajátos helyzete adja meg. A menekült megye hódoltsági tevékenységéről szólnak ugyanis az iratok, arról a furcsa szimbiózisról, amelyben a hódolt területek lakossága a tizenötéves háború után élte életét. A megye területe ugyan oszmán uralom alatt állt, törökökről azonban csak ritkán olvashatunk az iratokban. Az akták kivétel nélkül azért keletkeztek, mert a birtokaiktól távol, a királyi Magyarországon élő földesuraknak birtokpereikhez szükségük volt ezekre. Ehhez pedig a menekült megye hatóságához kellett fordulniuk. A falusiak határvillongásait a megyével vizsgáltatták ki, tették pedig mindezeket évszázados szokásjogi formák közt. Az iratokból egyértelmű kép rajzolódik ki: hódoltság egy részén nem egyszerűen kettős adóztatás volt szokásban, hanem valósággal kettős hatalomról beszélhetünk. A vizsgálatok egy része határmegállapítással, másik része a villongások kivizsgálásával kapcsolatos. Közös volt mindkettőben, hogy általában olyan pusztává vált területek fölött vitatkoztak, amelyeknek kétséges volt hovatartozásuk. A vallomásokból a 58
