Levéltári Szemle, 49. (1999)

Levéltári Szemle, 49. (1999) 4. szám - KILÁTÓ - Blazovich László: A 70. német levéltári nap / 39–42. o.

Az első munkanapot minden alkalommal egy esti, helytörténeti témájú előadás zárja. Esetünkben Dr. habil. Volker Wahl Levéltárak és levéltárosok címmel Weimar történetéről szólt, kiemelve a város levéltárainak és levéltárosainak jelentőségét a település életében. Könnyen tehette, mert hosszan beszélhetett a Goethe-Schiller levéltárról, valamint arról, hogy a városban építették az ország máig levéltárként működő első levéltári épületét az 1880-as években, ami számomra azt is jelentette, hogy mi, magyarok nem sokkal maradtunk el a németektől e tekintetben, akárcsak az egyesületünk megalapításában, hiszen ez az 1930-as évekre esett itthon. Az előadó szót ejtett tudós levéltárosokról, és azokról is, akik a feldolgozó munkában jeleskedtek. Weimar egyébként soha sem volt nagyváros, bár hosszú évszázadokig fejedelmi székhelynek adott otthont. A fejedelmi család művészetpártolása folytán ott élt hírességek: Wieland, Goethe, Schiller, Liszt Ferenc, Van der Welde és Gropius révén nyert világhírnevet. A továbbiakban nemcsak a két világháború közötti német köztársaság, a weimar-i köztársaság megalakulása kötődik a városhoz, hanem a közeli koncentrációs tábor, a buchenwaldi emléke is, amelyet nem tagadnak, hanem történetük részeként kezelik, mert ahhoz, hogy tisztán lássanak, a múltat be kell vallani - mondják - még akkor is, ha a humanizmus oly nemes központjára egy időre e sötét árnykép borult. Ma új távlatokat nyit a 61 ezres városnak a „Kulturstadt" pozíció, amely remélhetőleg nemcsak az idegenforgalom fellendülésével jár, ami bizony szép hasznot hoz, hanem megpezsdíti a város szellemi életét is. Ha nem lehet központ, legyen szellemi tégely és a minőség őrzőhelye. Már több alkalommal figyelhetem meg, hogy a német levéltárosok milyen nagy létszámban (szinte a megnyitó teljes hallgatósága) és érdeklődéssel vettek részt az esti helytörténeti előadáson. Ekkor nem „nagy gondolatokkal" foglalták el magukat, hanem a hely történetére és az abból sugárzó szellemiségre voltak kíváncsiak. A következő napon folytatódtak a szekcióülések. Az előadássorozaton 35-en szerepeltek. A nagy szám mutatja a szervezés alaposságát és pontos, mindenre kiterjedő figyelmét. A délután folyamán újabb ülésformákon lehetett részt venni. A helytörténet műhelybeszélgetéssel folytatódott, amely során előadások hangzottak el 19. századi weimari és jénai kulturális és szellemi eseményekről továbbá fórumot tartottak a levéltárosok kiadványmunkájának lehetőségeiről. Ez utóbbi esetben mintha otthon éreztem volna magamat. Az előadások és a hozzászólások során számos nehézség merült fel, főképp időhiányra panaszkodtak. Bár az egyetemet végzett levéltárosok (Diplomarchivare) munkaidejüknek 30 %-át kutatásra fordíthatnák, ám mivel annyi az egyéb feladatuk: kiállítás rendezés, helytörténeti cikkek írása, törődés az iskolásokkal, stb. levéltári szakmunkájuk mellett töredék idejük marad a tudományos elmélyedésre. Mivel külön kutatónapjuk nincs, igazán komoly kutatást otthon csak szabadidejükben végezhetnek. Az utóbbi időben a levéltárakhoz a társadalomtól érkező igények nemcsak a levéltárakat értékelték fel — éppen a polgármester említette, hogy levéltár nélkül nincs Kulturstadt —, de megváltoztak a levéltárak és munkatársaik irányában támasztott igények is, amelyek többletmunkát eredményeztek. A társadalom a levéltárat ma, amikor a világ nem a gondolat, hanem az információ bűvöletében él, adatbanknak tekinti, ahonnan minél gyorsabban szeretné a kívánt ismereteket megszerezni. Az irányt nem tartom szerencsésnek, ugyanis véleményem szerint önmagát mindenki csak saját maga elé kitűzött tudományos célok sikeres megvalósításával fejlesztheti tovább. Tudományában és szakmájában ki-ki csak így léphet előre illetve minőségileg magasabbra, ha egyáltalán képes rá. A német levéltáros egyesület, amiként a mienk is próbálkozott vele, szakmai csoporto40