Levéltári Szemle, 49. (1999)

Levéltári Szemle, 49. (1999) 3. szám - A VÁNDORGYŰLÉS ELŐADÁSAI - Dóka Klára: A levéltári szakképzés helyzetéről / 3–13. o.

évtizedre meghatározta. A kulturális miniszter engedélyével egy vagy több levéltár szervezhetett önköltséges tanfolyamot a középfokú végzettséggel, két éves gyakorlattal rendelkező munkatársak számára. A tanfolyam tartama egy év, maximálisan 200 óra volt. A vizsgát háromtagú bizottság előtt kellett letenni, melynek elnökét a kulturális miniszter, tagjait a tanfolyamszervező jelölte ki. Számonkérések alkalmával a bizottság nem osztályzatokat adott, hanem „megfelelt" illetve „kiválóan megfelelt" minősítéssel értékelte a vizsgázók teljesítményét. A ll.§ értelmében vizsgára jelentkezhetett az is, aki nem vett részt tanfolyamon, hanem ismereteit konzultációkkal egybekötött önképzéssel sajátította el. A szakmai felügyelet a kulturális tárca feladata volt, mely az utasítás értelmében kidolgozta az irányelveket, a vizsgaszabályzatot, gondoskodott az előadók tájékoztatásáról. A minisztérium által biztosított tananyag a „Levéltári ismeretek kézikönyve" volt,

4 melyet e tanfolyamokon, a középiskolai képzésben és bizonyos fejezetek vonatkozásában az egyetemi oktatásban is használtak. Az utasítás értelmében több levéltárban szerveztek tanfolyamot illetve konzultációt. A vizsgákat az Új Magyar Központi Levéltár Módszertani Osztálya közreműködésével bonyolították le. Az első évek tapasztalatai vegyesek voltak, mivel a vizsgákon a kezelők az utasítás 1 l.§-át kihasználva - különböző felkészültséggel jelentek meg. 1985-től ezért a képzést központosították: a konzultációkra is az Új Magyar Központi Levéltárban került sor - általában kétévenként szervezett - 40 órás tanfolyamok formájában. A középiskolai irattáros és levéltáros fakultációkon az 1980-as évek közepétől érettségi vizsgát tettek. Ehhez az írásbeli tesztlapokat - a többi középiskolákhoz hasonlóan - az Országos Pedagógiai Intézet bocsátotta rendelkezésre, de azokat az UMKL munkatársai állították össze. Mivel irattáros ismeretek vonatkozásában nem volt tananyag, az Országos Pedagógiai Intézet a gimnáziumok III., IV. osztálya számára külön jegyzetet íratott.' Ilyen érettségire utoljára 1997-ben kerülhetett sor, bár a képzés iránt igen csekély volt az érdeklődés. A 103/1980. KM számú utasítás az irattáros képzést nem érintette. Iskolán kívüli formája különböző levéltárakban és továbbképző intézetekben folyt tovább, bár sok esetben a kezelő-képzés analógiájára - szervezték meg az ismeretek számonkérését. Szemben a levéltári ismereteket nyújtó kezelői tanfolyamokkal, az irattárosok csak modern iratkezelést tanultak. Döntő különbség volt az is, hogy itt a középiskolai végzettség nem volt feltétel. A levéltárosok 1981-ben alakult érdekvédelmi szervezete, a Magyar Könyvtárosok Egyesülete levéltári szekciója már az első években foglalkozott a levéltári kezelők és irattárosok helyzetével. A szakmásítás igénye, mint alapvető követelmény a tanácskozásokon gyakran felmerült. A helyzet 1990 végén oldódott meg, a 17/1990. (XII.20.) MKM számú rendelettel, mely „a művelődési ágazati szakmunkásképzésről és munkaköri képzésről" (Művelődési Közlöny 1991. 2. szám) intézkedett, és mindkét munkaterületet a szakmák közé sorolta. 4 Endrényi Ferenc (szerk.): Levéltári ismeretek kézikönyve. Budapest. Tankönyvkiadó, 1980. 5 Réfi Oszkó Magdolna: Iratkezelői ismeretek. Fakultatív jegyzet a gimnáziumok III. osztálya számára. Budapest, Országos Pedagógiai Intézet, 1986. Dóka Klára: Iratkezelői ismeretek. Fakultatív jegyzet a gimnáziumok IV. osztálya számára. Budapest, Országos Pedagógiai Intézet, 1987. 4