Levéltári Szemle, 48. (1998)

Levéltári Szemle, 48. (1998) 2. szám - Ujváry Gábor: "Tudós kolostor, csöndes kolostori kerttel": a berlini Collegium Hungaricum története, 1924–1944 / 3–28. o.

akik otthon nem tudnak elhelyezkedni megfelelően. Csak a berlini kollégisták közül itt van Szakács, Brunner, Soós és Strausz, akik közül különösen a két utóbbi legelsőrangú szakember - valamennyi reménytelenül és kilátástalanul áll itt a jövőt illetőleg. Viszont ha nem postgraduates számára adunk itt egyetem feletti képzést, hanem egyetemi hallgatókat hozunk ki, akkor meg a hazai egyetemekről vonjuk el a legjobb anyagot, s akkor felvetődhet az a kérdés, minek a négy egyetem, ha egyetemi hallgatóink javát a külföldre visszük? Nézetem szerint 30, legfeljebb 40 a legmagasabb szám, ha nem akarjuk az üzemet demokratizálni, ami a szellemi szelekciónál óriási veszélyt rejt magában, mert a mélyebben álló tömegek természetszerűleg magukhoz vonják le a magasabbra lendülőket."

76 Ahogy láttuk, végül is Gragger elképzeléseinek megfelelően alakultak a dolgok, hiszen 34 volt az állami ösztöndíjasok legmagasabb száma (1927/28-ban), általában - 1933/34-től pedig már kizárólag diplomás szakembereket fogadtak. Gragger halála után elsősorban arról vitatkoztak a szakemberek, hogy vajon a szabadon felhasználható ún. kézi ösztöndíjak avagy a Collegiumokhoz kötöttek a hasznosabbak. 1931-ben - az egyre romló gazdasági helyzet következtében - sokat támadták a „luxus-kiadásokkal" vádolt kollégiumi rendszert, természetesen a berlini Collegiumot is. Még Móricz Zsigmondot is „mélyen elcsüggesztette" az, amit Berlinben látott. „Ott voltam és álmélkodva néztem a főúri palotát - írta a Nyugatban -, a csupa márvány és csupa arany épületet, amelyben harminc vagy talán negyven szegény diák van elhelyezve. Oly szegények, mint illik, de ennek az a következménye, hogy mivel egy fillér zsebpénzt sem kapnak, talán egy-kettő kivételével, kénytelenek a ragyogó termekben a templom egerei módjára élni." Móricz egy „berlini magyarral" mondatja ki: „Ez a Collegium Hungaricum teljesen eltévesztett dolog. Először is nemzetközi relációban igen hamis színben tünteti fel a magyarság erőviszonyát. Sem a franciáknak, sem az angoloknak, sem Amerikának ilyen fényes egyetemi képviselete nincs, úgyhogy egészen ferde dolog, mikor a szétdarabolt s megcsonkított és elszegényített Magyarországról beszélünk a berliniek vagy idegenek előtt. De a nagyobb baj az, hogy nem érhetünk el vele semmi célt. Ha az állam — mondja - fiúkat akar nevelni a jövőre, adjon nekik háromszáz márkát, vagy ha bőkezű akar lenni, négyszáz márkát havonta s küldje ki, hogy éljenek a maguk lábán. De itt be vannak zárva egymás közé s ki sem tudnak lépni az életbe, nem mehetnek színházba, nem mehetnek társaságba s nem tanulnak meg németül... Ha az épület vásárlási, renoválási s fenntartási költségeit tőkésítjük, minden diák ezer márkába kerül havonta."

77 Domanovszky Sándor, az Országos Ösztöndíjtanács ügyvezető igazgatójaként cáfolta Móricz Zsigmond állításait. Kijelentette: „az állam alkalmi vételként" szerezte meg az épületet. Az ösztöndíjasok tanulmányi kiadásait a Collegium téríti „nekik ingyen színházi és hangversenyjegyeket is szerez... Gazdag ország nem szorul úgy rá az ösztöndíjakra, mint a megnyomorított Magyarország,... ezek az országok másfelé orientálódnak ösztöndíjasaikkal... Az idei év viszonyait véve alapul, mikor 30 ösztöndíjas van kinn, ez kilenc hónapi időtartam mellett évi 81 000 vagy 108 000 márkát jelentene, holott a Collegium költségvetése mindössze 70 240 márkát tesz ki." így téves az az állítás, hogy egy-egy ösztöndíjas havonta 1000 márkába kerül. „Az ösztöndíjasokat szabad mozgásukban más, mint a tudományos munka, nem akadályozza... ha a német nyelvet nem bírják olyan mértékben, hogy az szaktanulmányaikban őket ne akadályozza, ki sem mehetnek. Szaktudományi munkájukat pedig éppen azzal biztosítja a Collegium, hogy az ösztöndíjas megérkezése első percétől elfoglalhatja a neki megfelelő munkahelyet..."

78 Akiváló történész, Deér József ugyanekkor a Magyar Szemlében szólt kri23