Levéltári Szemle, 48. (1998)

Levéltári Szemle, 48. (1998) 4. szám - MÉRLEG - Kőhegyi Mihály: Nationale Frage und Vertreibung in der Tschechoslowakei und Ungarn 1938–1948. Wien, 1997 / 57–59. o.

A zsidók sorsának alakulását kíséri figyelemmel Michael John tanulmánya, melynek egyik erőssége, hogy nem általánosságban tárgyalja a kérdést, hanem a kerületi levéltárak anyagának a segítségével, feldolgozásával egyes régiókra bontva, aprólékosan, egyéni példák bemutatásával életszerűvé, érzékelhetővé teszi egyre nehezedő sorsukat. Terjedelmét jegyzetanyagát és mondanivalójának súlyát tekintve egyik legjobb dolgozata a kötetnek. A Magyarországot közelről érintő cikkek sora Stark Tamás írásával indul. A közölt statisztikai adatokból egyértelműen megállapítható, hogy Magyarországon 1941-en 800 000 zsidó élt, mely a német megszállásig (1944. március 19.) 756 000-re csökkent. A fogyás tehát meglepően kicsi, ami a magyar kormány időhúzó taktikázásának köszönhető. 1944 nyarán, német segítséggel, 435 000 zsidót deportáltak különböző haláltáborokba, ahonnan csak kevesen tértek vissza. Különösen figyelemre méltó Stefan Sutaj dolgozata, melyben a Csehszlovákiához visszakerült területek magyar lakosságának életét kíséri nyomon. A csehszlovák vezetés, bár elszánta magát a keményebb „tisztogatásra", a nagyhatalmak tanácsára azonban rákényszerült a magyar kormánnyal való tárgyalásra, melynek során lakosságcsere egyezményt írtak alá. Ennek értelmében annyi magyart utasítanak ki, telepítenek át a mai Magyarország területére, amennyi Magyarországon élő szlovák jelentkezik önként a visszatelepülésre. Amikor azonban ezek száma, a szlovák kormány nem kis megrökönyödésére, alig 100 000-et tett ki, ami messze nem tette lehetővé a Szlovákiában élő magyarok tömeges áttelepítését, a csehszlovák kormány keményebb eszközhöz nyúlt. Először a szudéta németeket űzte ki, majd helyükbe Dél-Szlovákiából magyarokat telepített át. Az 1947 márciusában-áprilisában folytatott kétoldalú tárgyalások során a magyar hatóságok késznek mutatkoztak nagyobb tömegű magyar befogadására, ennek következtében 1947. április 12-én megérkeztek az első áttelepülők Magyarországra, az utolsó vonat 1947 karácsonya előtti napokon gördült át a határon. Miután azonban - és ezt már magyar oldalról tehetjük hozzá - a németek (svábok) üresen álló házaiba időközben másokat telepítettek és a rendelkezésre álló föld is elfogyott, az áttelepülő falvak lakossága nem kerülhetett zárt tömbben, egy-egy faluban letelepítésre, hanem szétszórva lehetett csak elhelyezni őket, az eredeti faluközösségek végleg és örökre felbomlottak. Mára teljesen beolvadtak az itteni magyarságba. A magyarországi németek (svábok) kitelepítésével foglalkozik Tóth Ágnes dolgozata. Az események Tilkovszky Lóránt és éppen a szerzőnő korábbi tanulmányaiból részletesen ismertek, taglalásukra nem kell kitérnünk. Ajelen előadás tárgya annak megvizsgálása volt, hogy a kollektív felelősség kimondása és az abból következő tömeges kitelepítés kényszer vagy lehetőség volt-e. A kérdés régi vitatémája történeti kutatásunknak. A koalíciós pártok köztük különösen a Szociáldemokrata Párt - eleinte mereven ellenálltak a SZEB követeléseinek és nem voltak hajlandóak kimondani, a Kisgazda Párt erőfeszítésének ellenére sem, a magyarországi németek kollektív felelősségét. Am az események (tiszántúli agrárproletárok, Jugoszláviából tömegesen idemenekült magyarok, köztük székelyek elhelyezési gondjai) rákényszerítették a magyar felső vezetést a svábok kiutasítására. Magatartásukat végig ez a kettősség jellemzi: mást mondanak politikai nyilatkozataikban és mást tükröznek tetteik. Másfelől végig kínosan ügyeltek arra, hogy később ne lehessen megvádolni őket a németek önkényes kitelepítésével. Azt végig a nagyhatalmak parancsának igyekeztek feltüntetni. Tóth Ágnes kutatásaiból nyilvánvaló, hogy a potsdami konferencia határozatai csak lehetőséget jelentettek a kitelepítésre, de nem köteleztek annak végrehajtására. 58