Levéltári Szemle, 47. (1997)

Levéltári Szemle, 47. (1997) 4. szám - MÉRLEG - Dóka Klára: Csiffáry Gergely: Manufaktúrák és céhen kívüli ipar Heves megyében. Eger, 1996 / 48–50. o.

Kettős célt tűzött maga elé: részben az ipartörténeti kutatást kívánta segíteni, részben pedig egy elméleti fondjegyzéket megszerkeszteni, annak megállapítására, mely gazdasági szervek iratai hiányoznak a levéltárból. A kutatás eredménye egy jól használható, e kötetben közreadott adattár lett, melyből megismerhető a Heves megyei manufaktúrák, gyárak későfeudáliskori története, és sok esetben sorsuk nyomon kísérhető egészen az államosításig. Csiffáry Gergely a kutatás kezdő időhatárát a 17. század végére tette, de ismeretei birtokában szól az előzményekről, sőt nem mulasztja el az országos kitekintést sem. A munka címe nem teljesen fedi a tartalmat. A címben a manufaktúrák mellett a céhen kívüli iparról szól, azonban - helyesen - a leírás során magát a kézműipart nem vonja be vizsgálódása körébe. Nem szerepelnek a céhes iparok képviselői, a kontárok, más városok céheinek tagjai, a határesetnek tekinthető pálinkafőzők, mészégetők, de nem foglalkozik az uradalmak főként faiparos (kádár, bognár) képviselőivel, a falusi takácsokkal, az Egerben élő, speciális igényeket kielégítő kézművesekkel (pl. cukrászok), akik szintén nem voltak a céhek mesterei., Forráskezelése mintaszerű. Minden részletében feldolgozta a rendelkezésre álló szakirodalmat, a Magyar Országos Levéltár és a Heves Megyei Levéltár iratait. Külön érdeme a szerzőnek, hogy biztos kézzel, forrásként és nem illusztrációként használta fel a nagyszámú térképet, a rajtuk lévő rajzos és írásos (pl. dűlőnevek) információkat. A kutatást Heves megye mai területére korlátozta, ami megnehezítette a korabeli vármegyénként vagy uradalmanként csoportosított források használatát. A bevezetőben foglalkozik a megyehatárok változásával, az ipari termelést sokban meghatározó természeti viszonyokkal, az infrastruktúra fejlődésével is. Az egyes üzemek tárgyalását a vasérc-, a színesérc és- a szénbányákkal kezdi, melyek közül egyik sem volt országos jelentőségű. A Bükk hegység mai Heves megye területére eső részén 1850 körül megszűntek a vasércbányák, a színesércet termelőkből a recski csak Trianon után vált fontossá. A szénbányák jórészt a helyi téglaégetőket látták el üzemanyaggal, utódként csak Egercsehiben létesült 1901-ben modern szénbánya. Változó intenzitással működtek a kőfejtők, melyek nyitásához a természeti tényezők adottak voltak. Elsősorban az utak, vasutak mellett fejtettek folyamatosan, ahol a kő elszállítására jó lehetőségek voltak. Hasonló összefüggéseket állapít meg a szerző a téglaégetőkről is, melyek a rendelkezésre álló, jó minőségű anyagot felhasználva nagy számban működtek a megyében. A munkaerőt a feudális korban átlalában a jobbágyok robotban biztosították, de a 38 létesítményből nyolc túlélte a jobbágyfelszabadítást, sőt egyikük, az egri téglagyár ma is működik. Szembeállítható ezzel a 38, hasonlóan üzemelő sörfőző, melyek közül csak négy termelt már az 1850-es években. A kötet terjedelmes fejezete foglalkozik az üveggyártással. Bár a parádi kivételével e gyárak (huták) mind megszűntek a 19. század közepén, a szerző kutatásai szerint jelentős szerepet játszottak a lakosság foglalkoztatásában, sőt volt településfejlesztő hatásuk is. Ha az üveggyártás megszűnt, a lakosság általában helybenmaradt és más megélhetés után nézett. így jött Szuhahutából Mátraalmás, Alsóhuta és Dessewffy huta területén Mátrakeresztes, a parádi Újhutából Parádsasvár, sőt Magyarország legmagasabban fekvő települései, Mátraszentimre, Mátraszentlászló, Mátraszentiván szintén üveghuták helyén keletkeztek, - állapítja meg a szerző a kötet legjobban kidolgozott fejezetében. Kiemeli az üveggyártás erdőket pusztító hatását, amit a munkához szükséges hamuzsír helyben történő főzése még tovább fokozott. A téma súlyának 49