Levéltári Szemle, 46. (1996)

Levéltári Szemle, 46. (1996) 3. szám - MÉRLEG - Szabó Attila: Hudi József: Pápa város önkormányzata a késő feudalizmus korában (1730–1847). Pápa, 1995 / 55–56. o.

században már megközelítőleg kétezer ügyben döntött). A XVIII. század végétől az addigi 24 tagú külső tanács megszüntetésével 40 tagú (a magyarországi mezővárosoknál általában szokásos 60 helyett) választott község működött, élén a formunderrel. Ez a testület ellenőrző és a belső tanács tevékenységét kiegészítő feladatokat látott el. A harmadik testületi szerv az évente csak néhánj^szor (tisztújításkor és rendkívüli ügyek miatt) összehívott közgyűlés volt, melynek tagjai a tanács, a választott község tagjaiból és esetenként a „purgerség" képviselőiből álltak. A szerző megállapítása szerint: „a 18. század végén a tisztújítás még őrzött valamit ősi népgyűlés jellegéből néhány év elmúltával azonban már csak egy szűk hatalmi elit belső ügyévé vált". Mindezeket önmagában is alátámasztja az a tény, hogy a XIX. század elején a tisztújításokon a polgároknak csupán 5-10%-a vett részt. Az egyedi szervek közül a legfontosabb tisztség a földesúr jelöltjei közül választott városbíróé volt, aki személyében képviselte a várost és vezette a tanács munkáját. A további egyedi (jórészt választott) szerveket, illetve tisztségeket a városkapitány, a gyámatyák, az adóvevő, a hadnagy, a vásárbírák, a tókerti felügyelő, a kvártélymester, a malombíró, a mezőbíró, a kútbírák, az utcabeli esküdtek, a koldusbíró jelentette, akiknek működése a magyarországi általános gyakorlatot tükrözi. A városi alkamazottakhoz tartozott még a honoráciorok rétegét képviselő csoport: a jegyző, az ügyvéd (ügyész), valamint a tanító, a szolgaszemélyzet, vagyis a cselédek, kocsisok, hajdúk, éjjeliőrök. Pápán is megfigyelhető az önkormányzati karriert befutó személyeknél bizonyos rendszer, illetve fokozatosság a tisztségek elnyerésénél: pl. a vásárbírónak megválasztott polgár később számadó lett, majd hadnagy, szószóló és végül tanácsos, akik közül kerültek ki a városbírók. Az 1842-ig különálló Alsóváros és Felsőváros önkormányzata alapvetően a magyarországi falvak struktúrájával mutat rokonságot, a szerző megfogalmazása szerint a „méreteinél, mezőgazdasági jellegénél fogva jobban hasonlított egy népes jobbágyközséghez, mint egy igazi városhoz". A mezővárosban élő, a XVIII. századvégétől nemesi községbe szervezett, a lakosságnak mintegy ötödét kitevő nemesek (zömmel kisbirtokosok, másrészt mesteremberek és tisztviselők) hármas közigazgatási hatalom alatt álltak: a nemesi vármegyéé, a városi bíróságé és a földesúré alatt. „Ellentétben az alföldi mezővárosok gyakorlatával, Pápán a beköltöző nemesség csak kivételesen szerzett polgárjogot, nem épült be a polgári önkormányzatba." A már említett, szintén népes - hitközségi és közigazgatási feladatot ellátó - zsidó község megalakulásának alapját az 1748-as földesúri oltalomlevél biztosította. Összegzésként igazolhatónak találhatjuk a szerző megállapítását, miszerint a város késő feudális kori önkormányzati rendszere biztosította azt, hogy „az öntudatos pápai polgár, mint „szabados", különben érezte magát az urak cselédjénél,...a jobbágynál, ...a parasztnál". Hudi József gondolatmenetével bátran egyetérthetünk, mivel levéltárosként gazdag forrásanyagot, imponálóan bőséges szakirodalmat használva tárta elénk mindezeket az eseményeket, mindenkor a magyarországi és a Veszprém megyei városfejlődés történetébe ágyazva bele. Igen hasznosak a mellékletben elhelyezett archontológiai táblázatok és a polgárok névsora, valamint az európai és hazai szakirodalom historiográfiai áttekintése. A bőséges dokumentum-illusztráció közt számos érdekes iratot találunk. (Sajnos, közülük néhány nyomdatechnikai okokból alig olvasható.) Végezetül csak dicsérettel lehet szólni a kiadvány igényes tipográfiájáról és kötéséről, azzal a reménnyel, hogy a Fejezetek Pápa város történetéből néven indított sorozat nem szakad meg a recenzens kötettel. Szabó Attila 56