Levéltári Szemle, 45. (1995)

Levéltári Szemle, 45. (1995) 1. szám - MÉRLEG - A magyar állam szervei 1950–1970 című lexikon mibenlétéről és hasznáról / 92–95. o.

csak azért sem volt lehetséges, mert forrásbázisunk alapján adatszerűen kimutathatatlan. A későbbi, munkánkat is felhasználó feldolgozásokhoz — úgy gondoljuk — éppen azzal tudtuk a legtöbb segítséget nyújtani, hogy az állampárti típusú irányítási struktúra a jogszabályi anyag tényszerű közléséből mégis kiérezhető. A pártállami rendszer egyik legfőbb ismérve volt, hogy a párt irányító szerepét a jogállam intézményrendszerének túlzottan is aprólékos kiépítésével mintegy eltakarta. Ezért is nem foglalkoztunk a SZOT-tal és a HNFfel, hiszen ebben a sajátos struktúrában az egypárti irányítás mintegy fedőszerveinek is tekinthetők. Egyedül a SZOT társadalombiztosítási szerveit láttuk szükségesnek bevenni kötetünkbe, mivel ezeknek jól körülhatárolt igazgatási feladataik voltak. A pártállami irányítási rendszer bonyolult összefüggéseinek feltárása és sok egyéb, a lexikon szerkesztésekor és olvasásakor önkéntelenül szembeötlő következtetés levonása azonban semmiképp sem lehetett lexikonunk szócikkeinek tárgya, hiszen az ellentétes lett volna célunkkal, az értékelés nélküli adatközléssel. Ügy véljük tehát, hogy a szerkesztési elvekkel kapcsolatos észrevételek félreértésen alapulnak. Ezért juthattak recenzenseink arra a következtetésre, hogy a kutatás mindvégig szűk intézményi keretek között folyt a történész és államigazgatás-tudományi szakma kizárásával. Ez azonban nem felel meg a valóságnak. A kutatás kezdetén, az 1980-as évek elején külön megbeszélést hívtunk össze neves államigazgatási szakemberek részvételével. Tárgyalta a tervezetet az Űj Magyar Központi Levéltár Tudományos Tanácsa is, s a készülő munkát rendszeresen értékelte a Tudományszervezési és Informatikai Intézet zsűrije és opponensei. 1987-ben — tehát a már megjelent első rész ismeretében — a Kulturális és Történelmi Emlékeink Feltárása, Nyilvántartása és Kiadása kutatási főirány (Ts/4) Klaniczay Tibor vezette programtanácsa is saját keretei között folyó munkálatnak nyilvánította, s ezzel az állami megbízás rangjára emelte a kutatást, a tanácsigazgatás szerveit tárgyaló kötetet pedig megjelenése után kitűnő minősítéssel zsűrizte. Mindezek a fórumok elfogadták, szakmailag — a további kutatás elősegítése érdekében — indokoltnak tartották, hogy egy ilyen körülhatárolt forrásbázisra épülő kompaszszerű kiadvány készüljön. A lektori feladatra felkért Fonyó Gyula az elmúlt időszak egyik legkiválóbb államigazgatási szakembere, a III. tanácstörvény egyik kidolgozója volt, aki elméleti felkészültsége mellett több évtizedes államigazgatási gyakorlattal is rendelkezett. Terjedelmes lektori véleménye sok segítséget adott a különböző szerzők különböző szakágazatokra vonatkozó — gyakran valóban eltérő felfogásban és részletességgel megírt — szócikkeinek egységesítéséhez vagy éppen a kronológiai táblázatok elkészítéséhez. Recenseknek azt a felvetését viszont végképp nem értjük, hogy egyetlen szakterületre terjedő kiadvány lektorálásához miért lenne szükség több szaklektor felkérésére, ami általános lexikonnál valóban indokolt lehet. Recenzensek hosszasan foglalkoznak lexikonszerkesztési, illetve szerkesztéstechnikai kérdésekkel. Ezek legtöbbjére véleményünk szerint nincs általánosan elfogadott szabály, egyedül üdvözítő megoldás. Az általunk alkalmazott módozatokat többnyire valamely korábbi lexikon vagy adattár már használta, s megítélésünk szerint mellettük legalább ugyanannyi érv hozható fel, mint ellenük. Kifogásolják például a szócikkek címének nagybetűs írásmódját. Ezt az első kötet készítése idején a Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó technikai szerkesztője döntötte el. Mi semmi kivetnivalót nem találtunk benne, miután hazai és külföldi kiadványok — különösen régebbiek — eléggé gyakran alkalmazták. Ennél lényegesebb észrevétel a „magyar", az „országos" stb. szavak hátravetésének kifogásolása. Abban nincs közöttünk vita, hogy e szavak a szerv 94