Levéltári Szemle, 45. (1995)

Levéltári Szemle, 45. (1995) 3. szám - KILÁTÓ - Purcsi Barna Gyula: A magánlevéltárak jogi helyzete külföldön. Részletek A. Ducrot: "Archives personneles et familiales. Statut légal et problemes juridiques" c. tanulmányából / 61–68. o.

Átruházás E módszer csíráit az Egyesült Királyságban dolgozták ki 1910-ben: először az ingatlanokra és az örökösödési illetékekre, s fokozatosan terjesztették ki az ingatlanokban lévő, átruházandó értéktárgyakra, majd a műtárgyakra, és 1973ban a kéziratokra és magánlevéltárakra, miután e javakat is a vagyonadó kötelezettsége alá vonták. Az elért eredmények a módszer elterjedését ígérték, így hamarosan bevezetésre került Portugáliában, Svájcban (Bern kantonban) és Hollandiában, ahol a Holland Múzeumok Szövetsége a műtárgyakra és egyéb ingó értékekre alkalmazta. Minden országban, ahol bevezették, a levéltárakra is kiterjesztették. A törvény mindenütt intézkedik arról, hogy az átruházott érték nem haladhatja meg az adótartozás mértékét, vagyis ha a felkínált dolog pénzügyi értéke meghaladja az adótartozás értékét, az állam nem téríti meg a különbözetet. Az Egyesült Királyságban ez esetben inkább a „priváté treaty sale" elvét alkalmazzák: a fogadó intézmény a maga költségén megtérítheti a különbözetet. Az Egyesült Államokban az átruházást 1979-ben vezették be, de csak marginális jelenség maradt. Mindössze öt esetben jártak el, amelyeknek mindegyike speciális rendezést igényelt. Mint Kanadában is, a pénzügyi szabályok főleg az adományokra vonatkoznak. Letét Országonként vagy intézményenként a szerződések kiemelik azokat az előnyöket, amelyeket a tulajdonos élvez letétje kapcsán, illetőleg ellensúlyozzák azokat a levéltáraknak adott garanciákkal. Általában a levéltár kötelezi magát, hogy rendezi és jegyzékeli a gyűjteményt, néha közelebbről is meghatározva (Olaszország), hogy e munkának meg kell felelnie a tervezett szolgáltatás általános programjának. Ezzel szemben a Kanadai Országos Levéltár csak meglehetősen felszínes, előzetes rendezést és jegyzékelést ismer el magára nézve kötelezőnek, amennyi a fond kutathatóságához nélkülözhetetlen. Olaszországban és Hollandiában ellenkezőleg: a letétbe helyezett levéltár kutatására éppoly szabályok érvényesek, mint a közlevéltárakéra, ráadásul a korlátozások kiterjedhetnek — mint Olaszországban — a 70 évnél fiatalabb iratanyagra, Hollandiában az érdekeltek személyiségi jogait érintőkre. Dániában a korlátozások általában 80 évre szólnak, 50 évre a magánvállalatok és társulások esetében. Az Egyesült Királyságban a kutatás általában 30 vagy 50 évig korlátozott, és a sokszorosítás joga (copyright) fenntartható a tulajdonos számára, aki ugyancsak adómentességet élvez letétbe helyezett gyűjteményének megfelelően. Bizonyos országok előírják a letét minimális tartamát: Portugáliában 10 év, Belgiumban 99, Hollandiában 10, öt évenként hallgatólagos megújulással, hacsak a periódus lejárta előtt hat hónappal ezt fel nem mondják. Olaszországban ilyen típusú garanciák nincsenek előírva, de a tulajdonosok, akik letétüket megújítják, már a „történelmi értékű" levéltárak („di notevole interessé storico") számára előírt kötelezettségek hatálya alá kerülnek. Québec megkülönbözteti a bármikor visszavonható letétet és a kölcsönzést, melynek tartama a felek által előre meghatározásra kerül, s az Országos Levéltárral köthető meg. Érdekes kikötés van érvényben az Egyesült Királyságban, melyet a HMC rendelt el, miszerint: ha a letét tulajdonosa el kívánja adni levéltárát, elsőként fel kell kínálnia az azt őrző levéltárnak. (Fordította: Purcsi Barna Gyula) 68