Levéltári Szemle, 45. (1995)

Levéltári Szemle, 45. (1995) 2. szám - MÉRLEG - Gergely Jenő: Beke Margit: A magyar katolikus püspökkari tanácskozások története és jegyzőkönyvei 1919–1944 között. München, Budapest, 1992 / 89–94. o.

BEKÉ MARGIT A magyar katolikus püspökkari tanácskozások története és jegyzőkönyvei 1919—1944 között Aurora München—Budapest, 1992.

1. 520 p., II. 520 p. Az új- és legújabbkori magyarországi egyháztörténetben — az országos egyházra vonatkozó — legfontosabb forrás a püspökkari konferenciák jegyzőkönyvei és azok háttéranyaga. Nemigen lehet ezt máshoz hasonlítani, mint a felelős minisztérium tanácskozásainak jegyzőkönyveihez és azok forrásértékéhez. A címben jelzett két terjedelmes kötetben alapjában véve két dolog, két műfaj található. Az egyik: Beké Margit 21 oldalnyi dolgozata a püspöki kar tanácskozásainak történetéről a kezdetektől 1944-ig, amit felfoghatunk egy nagyobb monográfia vázlatának is. A másik: egy hatalmas forráspublikáció, mégpedig az 1919—1944 közötti püspökkari konferenciák jegyzőkönyveinek szöveghű kiadása. Meglehetősen szokatlan a forráspublikációk történetében, hogy a bevezetőbe szánt tanulmány nem konkréten a kiadott forrásokkal foglalkozik, hanem azokat mondhatni per tangentem érinti. Ugyanez elmondható a mellékletekre is, hiszen azok főként a bevezető tanulmányban tárgyaltakra vonatkoznak. A tárgy- és névmutató pedig az 1919—1944 közötti jegyzőkönyvekről informál bennünket. Beké Margit meggyőzően vezeti le a püspöki konferencia genezisét a magyar rendi alkotmányosságból, a rendi országgyűléseken találkozó prelátusok tanácskozásaiból. Amint az országgyűlésben a főpapok a többi közjogi méltósággal és a rendekkel védték-érvényesítették az ország érdekeit, ugyanezt megtették a „saját kebelükön" belül is. Nem lehet aláértékelni annak jelentőségét, hogy bár a kánonok — jóformán a II. vatikáni zsinatig — nem tudtak püspökkari konferenciáról, addig a magyar egyház a Habsburg Birodalmon belül e konferenciákon és tanácskozásokkal is demonstrálta különállását, azaz nem olvadt be a birodalmi egyházba. Kétségtelen, hogy amikor ennek a ténynek ilyen jelentése elhalványult (1867 után), akkor már tradicionális alapon, a szokásjog szerint, ez a fórum kiváló instrumentum volt, maradt vagy lehetett mindenfajta külső tényezővel szembeni álláspont, érdekérvényesítés megfogalmazása terén. E tanácskozásokon stratégiai fontossága végül is a politikai, közéleti kérdéseknek volt. Amint Beké Margit maga is írja: „A tárgyalások mindenkor szorosan kapcsolódnak az adott kor egyházi, politikai, nemzeti és kulturális törekvéseihez." (I. 8. p.) Evidens ez, hiszen az országgyűlésekbe összejött ordinariusok nyilván az ország dolgait érintő kérdésekről próbálták meg saját külön tanácskozásukban a véleményeket egyeztetni, és nem mondjuk a hitbuzgalmi, a liturgikus vagy egyéb, nyilván fontos intern ügyekben. Ez a lényeget tekintve így maradt a későbbiekben, az itt közreadott jegyzőkönyvek esetében is. Az is a püspöki konferenciák lényegi részévé teszi a közéleti, politikai, kulturális és szociális kérdéseket, hogy ezek országos méretekben jelentkeztek, országos hatásuk volt, országos grémiumokkal kellett bennük érintkezni, és nem 89