Levéltári Szemle, 44. (1994)

Levéltári Szemle, 44. (1994) 1. szám - MÉRLEG - Glück Jenő: Források és tanúsítványok a romániai zsidóság történetéből. I–III. Bucuresti, 1986–1990 / 90–92. o.

Moldvában Giovanni Antonio Magini nyomán arról értesülünk, hogy 1593— 94 körül örmény, zsidó, magyar, szász és raguzai kezekben van az egész kereskedelem (1/80). Több dokumentum tükrözi a zsidók szenvedéseit, beleértve pogromokat is, ^amelyek a 15 éves háborúval függnek össze ,(1/86, 89, 91, 92, 113). Erdélyben a zsidók újratelepedése Bethlen Gábor adománylevelével indul meg (1623), kezdetben Gyulafehérváron. E diploma több mint két évszázadon keresztül volt a fejedelemségben zsidók jogalapja (1/119). A XVII. században növekszik a zsidóság létszáma Moldva városaiban is (1/144). A XVIII. században a nagyméretű természetes szaporodás és áskanáz bevándorlás nyomán valamennyi területen nő a zsidó népesség lélekszáma. Erdély Nagyfejedelemségben 1785-ben 1097 főt írtak össze (II/2—190). Máramarosban, a Partiumban és a Bánságban 6884 zsidót számláltak (II/2—213). A legnagyobb rész Máramarosban és Szatmárban összpontosult. Az előbbi három déli járásban 1793-ban már 1647 főt találnak (II/2—273). Az Erdélybe történő zsidó bevándorlás ellentmondásos folyamat volt. Így például 1712 és 1725 között Máramarosban hűbéri és adókötelezettségeiket rendezik, majd hirtelen, 1725-ben kiutasításukat rendelik el, ami lényegében kivihetetlen maradt (II/l—31, 49, 59, 68). Máshol, mint például Aradon és Nagyváradon kezdetben csupán katonai területen telepedhettek meg (II/l—43, 56). Désen 1722-ben megtiltották letelepedésüket, 1776-ban viszont jelenlétük bizonyítható (II/l—57, II/2—100). II. József 1780—81-ben elrendelte, hogy a legalább 30 év óta a Nagyfejedelemségben élő családok a székvárosba költözzenek, a többiek pedig távozzanak, ami ezúttal is kivihetetlen maradt (II/2—129, 130, 137, 141, 143, 145). A Habsburg Birodalomhoz csatolt Bukovinába 1774 után nagyméretű bevándorlás indult meg, és ennek időlegesen vaskézzel vetettek véget. így 1782— 86 között a családok száma 714-ről 175-re csökkent (II/2—194). Később újra megindult a bevándorlás. Moldvában 1774-ben összeírták a zsidókat, sajnos a dokumentumok csak részlegesen maradtak fenn. Ezek 1300 családról tudnak, ami 6000—6500 léleknek felel meg (II/2—84). A század utolsó negyedében döntő zsidó közreműködéssel jönnek létre mezővárosok, mint például VLádeni (1792), Movilesti (1792), Telenesti (1796) stb. (II/2—251, 252, 256, 295, 304). Hiányzanak a megfelelő adatok Havasalföld és Dobrudzsa esetében. A főképpen fiscalis célzatú dokumentumok kevés adatot szolgáltatnak a zsidóság gazdasági szerepéről, amely vitathatatlanul kereskedelmi téren vált jelentőssé. Ismeretes néhány nagykereskedő működése. A XVII. század végén a marosi sószállítást és részben az erdélyi császári hadsereg ellátását Openheimer Sámuel bécsi hadiszállítóra bízták (II/2— Addenda VI—VII). Ugyancsak hadicélókat szolgált egy zsidó kereskedő, aki 500 lovat szállított a szebeni főhadparancsnokságnak 1757-ben (II/2—22). A legtöbbjük azonban kis- vagy vándorkereskedő volt, és mind többen regálé jogokat béreltek. Szatmár megye felső járásában 1793-ban 123 családfő közül százan bérletet szereztek (II/2—274). A tiltó törvények miatt a mezőgazdasági tevékenységek közül csupán állattartás nyomaira bukkanunk, elsősorban Máramaros és Ugocsa megyékben. Jóval gyorsabban növekedett a mesteremberek száma. Máramaros-Szigeten 1782-ben például számos zsidó szabó dolgozott (II/2—154). A moldvai Jasiban 1798-ban zsidó kalapos és sapkás cég alakult (H/2—308). Igen előre mutató elem a zsidóság szerepvállalása a manufaktúrák létrejöttében. Ezek közé tartozott a temesvári, illetve a moldvai micláuíeni üveg manufaktúra (II/l—44, 11/ 2— 310). 91