Levéltári Szemle, 44. (1994)

Levéltári Szemle, 44. (1994) 4. szám - KILÁTÓ - Horváth András: A hidegháború történetével foglalkozó washingtoni konferencia (1994. március 19–21.) levéltári vonatkozásai / 69–75. o.

A kifejezetten levéltárakkal foglalkozó 5—9. szekciók témái és az egyes hidegháborús levéltári forrásokat is megemlítő történészi előadások mellett, volt a konferenciának néhány olyan eseménye, mely említésre méltó. Időrendben haladva, az első ilyen volt a külföldi résztvevők számára biztosított lehetőség az USA Nemzeti Levéltára Washingtonban lévő fő épületének meglátogatására. (Ez március 23-án, szerdán délután történt.) A csillagos lobogókkal és a „fehérfejű sasos" címerrel feldíszített vendégfogadó-teremben az intézmény egyik vezetője — a hollandiai Maastricht-ban tartott, 1991. októberi levéltáros-konferencia óta általunk már személyesen is ismert — Trudy Huskamp Peterson asszony köszöntött minket. Röviden ismertette az archívum történetét, majd rátért a jelenlegi helyzet bemutatására. Mint elmondta, a washingtoni fő épület mellett, — mely méreteit tekintve jóval nagyobb, mint a mi Nemzeti Múzeumunk — a Nemzeti Levéltárnak még öt (!) hasonló léptékű „palotája" van az Egyesült Államok területén — az egyik közülük Alaszkában. (Ez csupán a fő épületekre vonatkozik, a kisebb „kirendeltségek", illetve külső raktárak száma természetesen jóval magasabb ennél.) A gigantikus méretű intézmény elképesztő nagyságrendű kutató- és ügyfélforgalmat bonyolít le, nemcsak a kis országok adatai, de még a megfelelő francia mutatószámok is eltörpülnek mellette. Peterson asszony bevezetője után kollégái megmutatták a nagy kutatótermet, a mikrofilm-kutatót, és a könyvtártermet. A méretek mindenhol lenyűgözőek, az épület egésze azonban kissé komor benyomást kelt, és mindenütt érzékelhető hiányosság a külső, természetes fény nem kielégítő volta. Miután megtekinthettünk egy II. világháborús plakát-kiállítást, a főbejárathoz közeli hatalmas márvány csarnokban megmutatták nekünk gyűjteményük 3 legértékesebb és leghíresebb ereklyéjét: az amerikai Bili of Rights-ot, az Egyesült Államok Alkotmányát és a Függetlenségi Nyilatkozatot. Másnap, csütörtökön este, egy jóval kisebb intézményt, a Nemzetbiztonsági Hivatal Levéltárát látogattuk meg, ahol egy kisebb fogadást adtak a konferencia résztvevőinek tiszteletére. Itt — mint két magyar meghívott — Okváth Imre kollégámmal különösen el voltunk kényeztetve, mert az archívumban sok az 1956 iránt érdeklődő munkatárs, és mindenütt látható jelei vannak egyfajta Nagy Imre-kultusznak, melynek legszembeötlőbb példája az egyik munkaszoba falán lévő, a miniszterelnököt ábrázoló magyar nyelvű plakát, a következő szöveggel: „Nagy Imre azt üzente" ... A kellemes este után jóleső érzéssel állapíthattuk meg, hogy bármilyen kicsi és távoli országból érkeztünk is, igazán nem voltunk „elhanyagolva" és ez a konferencia más eseményeire is érvényes. Az utolsó kirándulást —• már a hivatalos zárszó elhangzása után — szombaton tettük a Washingtontól mintegy 150—170 kilométerre északnyugatra fekvő Carlisle Barracks-ba, mely már Pennsylvania területén van. A helyi Hadtörténeti Intézetet látogattuk meg. A délelőtt általános ismertetővel telt el, majd az amerikai specialitásokból álló ünnepi ebéd után szabadon lehetett tanulmányozni a könyvtárat, a levéltárat és a kézirattárat. A számítógépekkel való ellátottság nemcsak természetes, hanem szinte el is várják, hogy minden kutató éljen ezzel a lehetőséggel, hogy már munkája kezdetén pontosan fel tudja mérni, milyen esélyei vannak a keresett dokumentumok megtalálására. A Washingtonba való visszatérés közben ellátogattunk Gettysburg-be is, ahol 1863 nyarán sorsdöntő ütközet zajlott le: az északiak ennek megnyerésétől kezdve többé nem adták ki kezükből a hadászati kezdeményezést az amerikai polgárháborúban. A csata-múzeum megtekintése után kísérőnk hosszasan és igen lelkesen ismertette a 3 napig tartó ütközet történetét. A konferencia végetért. Amikor 1994. március 28-án, kilenc nap távollét után Ferihegyen ismét hazai földre léptünk, azzal a megnyugtató érzéssel gon74