Levéltári Szemle, 44. (1994)

Levéltári Szemle, 44. (1994) 3. szám - Ujváry Gábor: Tudományszervezés – történetkutatás – forráskritika: Klebelsberg Kuno és a bécsi Magyar Történeti Intézet megalapítása / 10–31. o.

miniszterként is — rengeteg egyéb elfoglaltsága mellett — állandóan és folyamatosan figyelemmel kísérte az intézet ügyeit. A legapróbb részletek — a szobák elhelyezése, a Gárdapalota csinosítása-díszítése, sőt, még a bútorok és az ágynemű beszerzése — is érdekelték; az intézettel kapcsolatban szinte mindenről tudott. Valóban szívügye, egyik legkedvesebb — mert egész későbbi tudománypolitikai rendszerét megalapozó — alkotása volt az intézet. Minden ott időzőt számon tartott, még azután is, hogy elhagyta az intézetet. Károlyi és mások tudósításaiból mindig tájékozódott arról, ki milyen témán dolgozik, menynyit haladt előre vállalt feladata teljesítésében, mennyire felelt meg a belehelyezett bizalomnak. Gyakran — és tegyük hozzá: erős szakmai érzékkel — maga tett javaslatot a kiküldendok személyére és arra vonatkozóan, mivel lenne érdemes foglalkozniuk, mit kellene átnézniük. E tekintetben látszólag önkényes és diktatórikus módszerét a „szakma" sohasem kérdőjelezte meg — sokszor (és nemcsak hízelgésből) maguk a történészek-levéltárosok is kikérték tanácsát —, az utókor pedig fényesen igazolta, hiszen valóban a legkiválóbbak kerültek ki Bécsbe. Kiterjedt levelezése arról tanúskodik, hogy az intézet sorsa állandóan foglalkoztatta. (E félhivatalos vagy magánjellegű levelek pedig néha sokkal nagyobb forrásértéket képviselnek, mint a hivatalos levéltári akták. A mindennapok gondjairól, küzdelmeiről, örömeiről is beszámolnak, a személyes vélemény mindig tükröződik bennük — nem úgy, mint a gyakran bürokratikus stílusú, általában személytelen, a tényeket megszépítő-kozmetikázó, levéltárba került hivatalos iratokban.) Klebelsberg minél több tehetséges fiatalt igyekezett bevonni a bécsi kutatásokba. Elsősorban „persze" azért, hogy a „nagyoknak" másoljanak, velük öszszeolvassanak, kiszolgálják őket. (Ebben szintén nem sokat változott a világ azóta.) Emellett azonban a bécsi egyetemen a legkiválóbb professzoroknál — Dopschnál, Redlichnél, Pribramnál, Srbiknél és Bohattánál — hallgattak előadásokat, s az „öregek" melletti munka is kiváló szakmai iskola volt. „Általában azt akarom— mondta Paulinyi Oszkárral kapcsolatban —•, hogy a fiatal generáció tudja, hogy ha pártfogásomra számít, akkor a Társulat nagy vállalataiban közre kell működnie, minden gyanakodás nélkül, hogy más fogja munkájának gyümölcsét látni, vagy elesik évötödös pótlékoktól, vagy hogy a dolog a nyugdíjba nem számít bele ..." Az érdemesnek tartott kutatóknak még a legszorítóbb időkben is megpróbált zavartalan kutatási feltételeket biztosítani. „Igazán nagyon örvendek — írta Domanovszky Sándornak a József nádor iratai munkálatainak megkezdésekor —, hogy a palatínus-kiadványhoz hatalmas anyagot találtál. Technikai munkával magadat ne terheld. A betű öl, a szellem az, ami éltet. Ha több másolót kell is beállítani, sebaj; a Palatinus-kiadványra olyan külön alapot gyűjtök, amely ezt bőven fedezni fogja." Mivel a „palatinus-kiadvány voltaképpen ötven év magyar történelmének lényegét felöleli... — jelentette ki egy év múltán —, ezért akarom létrejöttét bizonyossá tenni anélkül, hogy Te magadat túlterheljed. Ennek pedig nincs más módja, mint ha teljesen a kiadványnak élhetsz s ez idő alatt nem lesznek anyagi gondjaid ... Megállapítottam, hogy képes lennék neked havi 15 000 K, Lukinichnek pedig havi 10 000 K tiszteletdíjat adni s ezen felül mindketten élveznétek a Társulattól a kutatóknak kijáró 5000—5000 K havi élelmezési stb. költséget..., mi egyfelől helyzeteden lényegesen könnyíteni fog, másfelől lehetővé tenné számodra, hogy teljesen a kiadványnak dolgozzál". „Abban a hitben élek, hogy eképpen az anyagi gondokat legalább egyelőre levettem a vállaidról. Ha további bajok lennének, fordulj hozzám bizalommal... Érezzétek magatokat úgy, hogy mindig gondom van reátok s csak egyet kérek, hogy produkáljunk is szép dolgokat, mivel ennek az egész 23