Levéltári Szemle, 43. (1993)

Levéltári Szemle, 43. (1993) 3. szám - Albrechtné Kunszeri Gabriella: Levéltári és könyvtári anyagok károsodása: időálló, tartós papírok archíválási célokra / 41–48. o.

század (közepe óta gyártott papírra írt vagy nyomtatott dokumentumok folyamatosan pusztulnak a raktárakban. William Barrow, aki fontos és ma is érvényes megállapításokat tett a papír károsodásáról, megjósolta, hogy a huszadik század első felében nyomtatott könyvek nagy része használhatatlanná válik a huszonegyedik századra. A washingtoni Kongresszusi Könyvtár becslése szerint az általános gyűjteményükben dévő kötetek kb. 25%-ának papírja annak ellenére törékennyé vált, hogy optimális körülmények között tárolják és gondosan kezelük azokat. Valószínűleg világszerte hasonló állapotú a legtöbb könyvtári és levéltárd gyűjtemény. Az elmúlt másfél évszázadban készült író—nyomó papírok gyorsan megsárgulnak és törékennyé válnak, a könyvlapok gyakran kihullanak a könyvből, vagy darabok törnek le belőlük lapozáskor, még mielőtt elolvasnák őket. A középkorban kézi merítéssel készített papír nem ritkán még mindig kitűnő állapotú, ha összehasonlítjuk az elmúlt 140 év során gyártott gépi papírokkal. A kézi papírkészítéshez pamut és len rostokat használtak, amelyeket tiszta cellulóz épít fel. A rostokat kalapácsos malomban őrölték, és így hosszú, erős rostocskákat nyertek, amelyekből kiváló minőségű papír készült. A művelet során nem használtak olyan adalékanyagot, amely káros a papírra. A papír iránti igény növekedése szükségessé tette a termelékenység növelését, a gépesítést. A gyártási technológia módosítása és az új adalékanyagok elterjedésének következményeként az előállított papír minősége jelentősen romlott. A papírkészítés során 1620 óta elterjedten használt timsó bomlásakor kénsav keletkezik, ami károsítja a papírt, és annak hasznos élettartamát csökkenti. Az alapanyagként használt színes rongyokat 1774 után klórral fehérítették. Ez a fehérítési módszer a cellulóz oxidatív károsodását okozza, aminek következményeként a papír öregedésállósága romlik. A 19. század elején Iliig által bevezetett enyvezésí eljárásban a rostokra timsó oldattal gyantát csapnak ki. A timsó savassá teszi a papírt, és annak lassú lebomlását, hidrolízisét okozza. A rohamosan növekvő papírigény már a 18. század végén meghaladta a papírkészítéshez rendelkezésre álló rongy mennyiségét, ezért másfajta rostokat kerestek, amelyek bőséges, olcsó papíralapanyagként használhatók. A facsiszalatgyártás (1858) és a szulfit-cellulóz eljárás (1874) felfedezése lehetővé tette, hogy a fából papírt készítsenek. A facsiszolat, amit a fából egyszerűen őrléssel nyernek, sok lignint tartalmaz. A lignin, a fa rostjainak ragasztóanyaga erősen bomlékony, és a bomlásakor keletkező savak károsítják a papírt. A timsós enyvezés és a nem megfelelően előkészített facellulóz használatának együttes következménye a gyorsan öregedő papír. A papír minősége a gépi papírgyártási technológia következtében jelentős mértékben romlott, elsősorban a már említett timsós-gyantás enyvezés és a facsiszolat használat miatt. Már a 20. század elején kezdték megérteni a papír öregedésének kémiai folyamatát, azt, hogy a papírban lévő savak a cellulóz hidrolízisét és ezzel öszszefüggésben a papír szilárdságának csökkenését okozzák. Bár a savas anyagok használatának káros következménye korán jelentkezett, a papírgyártók számára nem állt rendelkezésre más ipari technológia, amellyel tömeges mennyiségű olcsó papírt állíthattak volna élő. A savmentes papírgyártás nem egyszerűen a timsós-gyantás enyvezés elhagyását, hanem a teljes bonyolult gyártási technológia megváltoztatását jelenti. Csak az utóbbi időben vált lehetővé a lúgos közegű papírgyártás elterjedése. Ezt azonban nem a papírfelhasználók által támasztott öregedésállósági követelmények, hanem a környezetvédelmi szempontok erősödése miatt megváltozott gazdaságossági megfontolások kényszerítették ki. A lúgos módszerrel elő42