Levéltári Szemle, 42. (1992)

Levéltári Szemle, 42. (1992) 3. szám - MÉRLEG - Heindl, Waltraud: Palatin Josephs Schriften. 4.: 1809–1813. Bp., 1991 / 83–86. o.

A „histoire engagée" már kutatásai tárgyán is látható (különösen érthetően a párizsi béketárgyalások után a „Nugat-Magyarország történelmi jogai és az osztrák igények" In: Pester Lloyd 1920, No. 69. és a „Nyugat-Magyarország múltja és az osztrák igények" In: Der Heideboden 1920, No. 23. és 24. című cikkekben, amelyek Burgenland Ausztriának történő átadása ellen íródtak.) így illeszkedett Domanovszky a magyar történetírás 1867 utáni hagyományaiba. Az új önálló állam 1867 után, Magyarországnak a Habsburg monarcián belüli nehéz politikai pozíciója és 1526 óta, az újkor egésze folyamán a Habsburgokkal közös, még nehezebb történelme alapján, a nemzeti azonosulás érdekében különös mértékben rászorult a történetírásra. Az újkori magyar történelem összkoncepciója a hatalmas forráskiadásokkal, amelyek a magyar történetírásra oly jellemzőek, ennélfogva 1867 óta a nemzeti történetírásra volt felépítve.* A tervek a bécsi levéltárakban lévő, a magyar történelemre vonatkozó iratoknak egy külön levéltárban, illetve egy „Osztrák—Magyar Állami Levéltárban" történő összegyűjtésére és az oly jelentős magyar levéltárosok, mint Thallóczy Lajos és Károlyi Árpád működése a bécsi levéltárakban, teljesen erre a vonalra támaszkodtak. Ismétlem: ez akkor érthető volt, és ma ezt minden drámaiságában látjuk: a politika és ideológia válságok és forradalmi átalakulások idején legitimációjuk és törvényességük alátámasztására hatalmukba kerítik a történelmet. Ebben Magyarország, mint új állam (és különösen, mert egy új régi állam volt) sem képezett ebben kivételt. Éppen a magyar levéltárosok bécsi tevékenységének utoljára említett intézményesítése, mégha nemzeti féltékenységből született is, bizonyult tudományosan gyümölcsözőnek. Az osztrákokkal, de sokkal inkább a szlávokkal való versenyhelyzet úgy tűnik, élénkítőn, a különböző bécsi kultúrák és tudományos tradíciók egymásrahatása pedig megtermékenyítőén és feltáró módon hatottak. Mindenesetre a magyar történészek bécsi köre (Szekfü Gyula, Eckhart Ferenc, később Miskolczy Gyula) támogatva a történésztől és később kulturális minisztertől gróf Klebelsberg Kunótól, a történetírás számára egészen 1949-ig, „az átértékelésig", meghatározó maradt. Ebbe a szellemi körbe illeszkedik be Domanovszky Sándor és forráskiadása Habsburg József nádorról, aki magyarrá lett és mindig a bécsi centralizmus ellen működött. Ehhez társult, hogy az új állam, Klebelsberg miniszter és az általa alapított Bécsi Magyar Történeti Intézet szakítottak a tisztán negatív önmeghatározással, amely Habsburg-ellenes és ezzel osztrákellenes volt. Az Ausztriától teljesen elválasztott magyar állam többé nem ezt a régi azonosulást, hanem egy új pozitív identitást igényelt. Domanovszky Klebelsberg egyik legszorgosabb munkatársa lett. Ilyként tette közzé 1925-ben az első kötetet (1792— 1804), 1929-ben a másodikat (1805—1807) és 1935-ben a harmadikat (1807— 1809). A hagyatékból most közzétett 4. kötet (ezt Domanovszky már 1944-ben befejezte) — hála a Glatz Ferenc által végzett kiadói munkának —, teljessé teszi Domanovszky életművét. Ez valamennyi történész számára annál fontosabb, mert a közölt irategyüttesek nagy része a második világháború áldozata lett. A kiadás ragyogó, amit egy, a „régi iskolából" jött történésznél nem is kell megjegyezni, (ha nem is „objektív", mert kommentárjaiban elismerésre méltó módon, büszkén hirdeti, hogy kit illet a rokonszenve). A Soós István által összeállított mutató, egy forráskiadás alfája és ómegája, zárja a kötetet, amelyet a használó számára gyakorlatiasan alakítottak ki. A módszer az ún. német iskola (amelyet Gustav Schmoller és Heinrich Sybel az Acta Borussica-ban fejlesztettek ki) forrástani alapelveihez igazodik. Domanovszky mindenekelőtt a filoló* Pl. Magyar országgyűlési emlékek (1874 óta), Erdélyi országgyűlési emlékek (1875 • óta), Török történetírók (1893 óta) 85