Levéltári Szemle, 42. (1992)

Levéltári Szemle, 42. (1992) 2. szám - KILÁTÓ - Körmendy Lajos: A Gazette des archives 1989–1990-es évfolyamai / 80–84. o.

nek — hivatalos nevén: Az Európai Közösségek Történeti Levéltárának — a rövid történetét és gondjait ismerteti K. Jaitner a Gazette-ben írt cikkében.

3 1976-ban jött létre Firenzében az Európai Egyetemi Intézet, melynek célja az alapítók szerint az, hogy az európai integráció történetét kutatók szellemi műhelye legyen. Mivel az intézetnek komoly szakkönyvtára is van, logikus volt az igény, hogy a szaklevéltárnak is közel kell lennie. A gondolatot sikerült elfogadtatni a döntéshozókkal is, és 1985-ben megnyílt, szintén Firenzében, az Európa Levéltár. A kutatási feltételek megfelelnek a jelenkori elvárásoknak. A korhatár általában 30 év, ennél hosszabb ideig zároltak a titkosnak minősített iratok, a személyzeti anyag és a bírósági akták. (A közösség ügyeiben döntést hozó közösségi bíróság iratai.) A gyűjtőkörbe tartozó intézmények csak a történetinek minősülő irataikat küldik Firenzébe, általában évenkénti szállítással. A szerveknél történik az iratok selejtezése, rendezése és segédlettel való ellátása is. Érdekes, hogy az Európa Levéltárnak nincs joga átrendezni az iratokat, tulajdonképpen csak őrizheti azokat, illetve a kutatók rendelkezésére bocsáthatja. Nagyon felemás eredménye van annak a szabálynak, mely szerint ha az irattermelő szerv valamilyen oknál fogva úgy ítéli meg, hogy szüksége van a történeti iratokra, vagy azok egy részére, akkor csak filmlapot (mikrofiche-t) kell küldenie Itáliába. Ennek az lett a következménye, hogy a szaklevéltár iratanyaga erősen hiányos, igaz, a lyukakat mikrofiche felvételek pótolják. A levéltárosok állhatatosan követelik az egységes szabályozást és a kompetenciák világos elhatárolását (azaz: minden érdemes történeti irat kerüljön Firenzébe). Az európai bürokrácia malmai azonban lassan őrölnek, annak ellenére, hogy nincs más racionális megoldás. * * * A levéltári közösség kiválóságait mindig izgatták a szakma általános fejlődésével kapcsolatos kérdések. Vissza-visszatérő dilemma: jól reagál-e a levéltár a társadalmi-gazdasági változásokra, amelyek — bár közhely, de igaz — egyre szaporábbak és mélyrehatóbbak lettek az elmúlt évtizedekben. Ilyen, bizonyára többek által vitatott történeti-filozófiai tanulmányt írt G. Weill, a francia levéltárak egyik f őinspektora.

4 A szerző — történészi vénájának megfelelően — az ókorból indítja eszmefuttatását: a közel-keleti kultúrákat feltáró ásatások eredményei azt bizonyítják, hogy a megtalált mintegy 600 000 agyagtáblát és több ezer papirusztekercsek vagy legalább is ezek többségét az ókorban tudatosan gyűjtötték és őrizték. Majd egy ugrás a történelemben: a középkorban kialakított archiválási módszerek ma is jól ismertek, és lényegében érvényben voltak egészen a XIX. századig. Körülbelül eddig nem jelentett gondot a levéltárosoknak az iratok feldolgozása és őrzése, illetve a használók (kutatót még nemigen mondhatunk) kiszolgálása. A XX. század elejétől elsősorban a bürokrácia, valamint a történeti kutatás fejlődése miatt a változás egyre gyorsabb lett, és a levéltárak egyre nehezebben tudtak alkalmazkodni. Mintegy harminc éve a jelenkori társadalom diktálta változás ritmusa még erőteljesebben felgyorsult. A problémák-dilemmák mindenütt ismertek: az iratmennyiség robbanásszerűen növekszik, ami többek között arra kényszeríti a levéltárat, hogy intenzívebben selejtezzen (örök probléma: mi a történeti értékű irat?), másrészről viszont a kutatási témák egyre szélesednek, újabb és újabb forrástípusok kerülnek a történészek érdeklődésének előterébe, ami éppen a selejtezés ellen szól. Harmadrészt egyre újabb technikák-technológiák jelennek meg, és a levéltárosok kénytelenek ezeket el83