Levéltári Szemle, 42. (1992)

Levéltári Szemle, 42. (1992) 2. szám - Pölöskei Ferenc: A városok jogállása a kiegyezés korában / 18–26. o.

is találunk, főleg a peremvidékeken, a Székelyföldön, a Partiumban, a Felvidéken és Nyugat-Magyarországon. A szóban forgó törvény kizárólag lakosságuk nagysága szerint három kategóriába sorolta őket. A 12 ezernél kisebb lélekszámú településeket kis városnak, a 12 ezertől 30 ezer lakosú városokat közép, és végül a 30 ezernél több lakost magába foglaló szabad királyi városokat nagyvárosoknak minősítette. A törvény meghatározta a tisztújítás általános szabályait, kimondotta a három várostípusban az azonos és az eltérő szavazati jog feltételeit és előírta a képviselő-testületek tagjainak a létszámát. A kisvárosokban legalább 30, a középvárosokban 82, a nagyvárosokban 157 tagban határozta meg. Utalt a közgyűlés és a tanács működésének irányaira és tartalmára, belső szervezeti rendjükre, ám mindezt már egy átfogó közigazgatási törvény körébe vonta. A szabad királyi városok privilegizált jogállásának törvénybe iktatása nyilvánvalóan kompromisszumot jelentett a centralisták, illetőleg a municipalisták között. Hiszen részben megmaradt a régi megyerendszer, de benne, illetőleg mellette a városok jelentős önállóságot, kiváltságot kaptak. Tehát végső soron valamiféle sajátos érdekegyeztetés érvényesülését regisztrálhatjuk a közigazgatás s az autonómia terepén. 1848^ban a mezővárosokról nem alkottak ugyan törvényt, de a feudalizmus abroncsainak széttörése nyomán a polgári átalakulás fénysugarainak hatókörébe kerültek. Lehetőség nyílt tartalmi-szervezeti átalakításukra, polgárosodásukra. Igaz a mezővárosok között is lényeges eltéréseket figyelhetünk meg, például keletkezésük, kiváltságaik eredete, jellege, lakosságuk nagysága, foglalkozás szerinti megoszlása szerint. A szabad királyi városokhoz hasonlóan egymástól is eltérő módon és mértékben bizonyos önkormányzattal rendelkeztek anyagi eszközeik, vagyonuk kezelése, igazgatása terén. Választhatták továbbá vezető szervük, tanácsuk tagjait, a bírót — később már a polgármestert —, a jegyzőt és egyéb tisztviselőiket, a pénztárnokot, ügyészt, gyámot, adószedőt, városi orvost, mérnököt stb. Egységes szervezetük, tevékenységi körük azonban a polgári kor hajnaláig, sőt még a kiegyezést követő években sem alakult ki. Az erre irányuló jogszabályok is hiányoztak. A rendi alkotmányt, országgyűlést felváltó új törvényhozó hatalom, a népképviseleti országgyűlés már nem a nemesi vármegye követeit tömörítette, hanem az új választójog és a választási rendszer szerint az új választókerületekben megválasztott képviselőket. Az 1848. évi 5. te. Országgyűlési követeknek népképviselet alapján választásáról c. törvény 1874-ig érvényben maradt, de lényegileg akkor sem változott. Az országgyűlési képviselő választójog pedig irányadóvá vált a városi képviselő-testület választásánál is, bár az utóbbi esetében a cenzus enyhébb volt, vagyis a helyi választójoggal rendelkezők száma meghaladta az országos képviselő-választásra jogosultak létszámát. Az 1848:5. te. meghatározta az országos képviselői választói jogosultságot és a választhatóságot. 1. paragrafusa többek között kimondta, hogy a korábbi „politikai jogélvezetet" senkitől sem veszi el. Ezen túlmenően azonban szavazati jogot adott azoknak a férfiaknak, akik 20 éves korukat elérték s nem álltak atyai, gyámi vagy gazdái felügyelet vagy „hűségtelenség, csempészkedés, rablás, gyilkolás és gyújtogatás miatt fenyítés alatt..." A városokban a választói jogosultsághoz 300 ezer pengő forint értékű ház vagy föld, a községekben pedig úrbéri értelemben 1/4 telek vagy ennek megfelelő értékű más ingatlan kellett. Választójoggal rendelkeztek azok a kézművesek, kereskedők, gyárosok, akik legalább egy segéddel dolgoztak. A tanárok, orvosok, jogászok, valamennyien választójogot kaptak. A szabad királyi városokban a helyi vagyoni, választójogi cenzus mérsékeltebb, hiszen kis városban 200, közép városban 400, nagy városban 600 pengő forint jövedelem már biztosította a szavazati jogot. 19