Levéltári Szemle, 41. (1991)

Levéltári Szemle, 41. (1991) 4. szám - Gerics József–Ladányi Erzsébet: A magyarországi birtokjog kérdései a középkorban / 3–19. o.

zászló alatti hadbavonulás és a poroszló helyett a hiteleshelyi ember általi idézés az udvarnokok átlagához képest nagy kiváltság, de ennél nem több. Udvarnoksorban maradásukat mutatja, hogy veszendőbe ment kiváltságukat a nádor, az udvarnokoknak a 11. század óta legfőbb országos elöljárója erősítette meg régi hivatali hatáskörében! Beszédes példája ez annak, hogy még a kifejezetten a nemesekéhez hasonlított katonáskodási kötelezettség sem emelhetett önmagában senkit a királyi serviensek közé a proprius-függésben levők közül. Bolla Ilona kutatásainak eredményei irányadóak a középkori magyar közép- és kisnemesség tömegességének magyarázatánál is. Előadásával összhangban ui. a királyi serviensek, illetve utóbb a megyei nemesség törzsét a jómódú birtokosnak megmaradt közszabad elemek alkották, akikhez hozzácsapódtak az utóbb kiváltságoltak, a nemesség gerince azonban nem ezekből állt. A tömegesség nem a különbségek elmosására irányuló társadalomfejlődés, jogalkotás és bírói gyakorlat hatására, hanem a társadalomban és a társadalom által alkalmazott jogelvek alapján alakult ki. Gyökere éppen ezért sok évszázados. A jómódú közszabadok és a majdani országos nemesség közti kontinuitás szempontjából különösen jelentős az olyan adat, mint amelyet III. András 1298. évi ítélete tartalmaz. Eszerint a királytól adományul kérték fel a tornai vár Kupa nevű földjét, ö Kupát el is adományozta „az idegen jog sérelme nélkül", s elrendelte az adományosnak a birtokba való beiktatását, ha a királyi és hiteleshelyi ember „úgy találja, hogy az adományozásunk alá tartozik". A beiktatásnál hét kupai ember eltiltással élt és arra hivatkozott, hogy Kupa az ő maguk, atyafiaik és rokonaik örökölt (hereditaria) birtoka. A megindult per során az ítélet szerint az ellentmondók az egri káptalan több olyan tudományvételi (inquisitorialis) oklevelét mutatták be, amelyek értelmében a király és a káptalan megbízottja „ama vidék nemes és más lakóitól, akiktől szabad volt és illett, megtudhatta: ez a Kupa föld Heymnek... és más atyafiainak meg rokonainak az öröklött földje és az is volt az emlékezetet meghaladó idő óta... ők maguk pedig országunk igazi nemesei, s azok is voltak, országunk más nemeseihez hasonlóan a királyi zászló alatt katonáskodva". Ennek alapján ítéletében a király meghagyta őket Kupa birtokában, a felperesnek örökös hallgatást parancsolt. Az oklevél jelentősége abban áll, hogy a birtoklásában megtámadott fél nem külön királyi nemesítési aktusra hivatkozva védte jogát, hanem már 1298ban a köztudomás alapján igazolta az emlékezetet meghaladó idejű birtoklását és országos nemességét! Ebben az esetben vitathatatlanul nem külön kiváltságolással kiemelt emberek nemességére, hanem közszabadok természetes nemességére van bizonyítékunk! Érdekes zalai esetei vannak a várjobbágyok nemességbe jutásért vívott eredménytelen küzdelmeinek az 1250-es évekből s még későbbi időből is. A király 1257. évi oklevele szerint Zalában a szőlei atyafiság nem volt képes a nemesek, illetve a királyi serviensek közé jutni. Királyi serviens-mivoltukat először még sikerült elismertetniük, de addigi földjük szolgálattal terhelt birtoklási jogcímének megváltoztatását, vagyis királyi serviensi birtoklási jogcíművé alakítását már nem. Pedig a korábban birtokolt föld birtoklási jogcímének királyi serviensivé alakítása egyik lényeges kelléke volt a királyi servienssé fogadó privilégiumoknak, amint ezt Bolla Ilona kifejtette. Ezért, amikor serviens-mivoltukat hangoztatták, földjüket elvették tőlük és a várhoz csatolták. Hogy a földet visszakaphassák, ismét várjobbággyá kellett lenniük. Várhoz csatolt, örökölt földjük visszaadását arra hivatkozva kérték a királytól, hogy „nincs elegendő földjük, amelyen szolgálatot tehetnek a várnak", s örökölt földjüket is azért adta vissza IV. Béla, „hogy tisztesebben szolgálhas11