Levéltári Szemle, 41. (1991)

Levéltári Szemle, 41. (1991) 4. szám - HÍREK - Tamáska Péter: Kárpótlás és levéltár: a Magyar Levéltárosok Egyesületének 1991. évi vándorgyűlése Nyíregyháza-Sóstón / 93–97. o.

séges szerkesztési elveket írt elő, a régi hibák gyakorta átkerültek az új telekkönyvi adatokba is. Az aranykorona-érték helyett egy olyan számításra kellett áttérniük az amúgyis alacsony fizetésű s éppen ezért hanyag földmérő mérnököknek, amelyet a Tudományos Akadémia nemrég teljesen használhatatlannak minősített. Az állam által dotált ostobaság eredményeképp viszont most már nem mindig állapítható meg az eredeti aranykorona-érték. A levéltárosok vigasztalásául a földhivatal vezetője megemlítette, hogy egy év alatt 40 ezer ügyfelük volt, s ma már napi 230—250 vagyonát kereső ember fordul hozzájuk. Pszichológiájuk külön tanulmányt érdemel: szatyrukba sülylyesztik a kiterített telekkönyvi betéteket, a nagyapjuk nevét még tudják, de a másik házasságból való feleségéét már nem, a névazonosság pedig akár 10—15szörös is egyes vidékeken, s előfordul, hogy még a feleségnevek is azonosak. A régi gyakorlat kellemetlen öröksége, hogy rosszindulatot feltételeznek a hivatalról, s van aki azon csodálkozik, hogy 1868-ra visszamenően nem tudják számára produkálni a vagyoni családfát, s Nyíregyháza 30 kilométeres körzetében nem találják meg elveszett földjeit. Az előadó szellemességét — A 30 kilométert sugárban vagy átmérőben tetszik gondolni? — inkább csak a kollégái méltányolják, mintsem az ügyfelek. Molnár László, a megyei Kárrendezési Hivatal nevében két dologra hívta fel a figyelmet. A földlicitálásoknál nemcsak a régi aranykorona-érték, hanem az új megállapítása is számtalan bonyodalmat fog okozni. A közületi használatba vett kisvállalkozások, üzletek, gépek és műhelyek kárigénylőinek pedig nem sok jót ígér a kárpótlás végrehajtási utasításának 2. sz. melléklete, hiszen kizárja őket az eljárásból. A Kárpótlási Hivatal elnökhelyettese, Tütős Sándor egyébként is azon van, hogy elsősorban a tulajdonjogot bizonyító okiratok alapján dolgozzanak, s a közvetett bizonyítékok körét minél szűkebbre szabják. A Társadalombiztosítási Igazgatóság igazolása hiányában — miután a magáncégek alkalmazottairól nem képes adatokkal szolgálni — például elegendő lesz két tanú nyilatkozata arra, hogy az egykori tulajdonos hány fővel dolgoztatott. Mivel a levéltárak nagyon sokszor csak közvetett bizonyítékokkal rendelkeznek és számtalan olyan megkeresésre is kénytelenek válaszolni, amelyekkel a kártérítési hivatalok nem tudnak érdemben foglalkozni, munkájuk 30—40 százaléka felesleges. Ezt azért ki kell mondani — tette hozzá Kovács Béla, a Heves Megyei Levéltár igazgatója. A vendéglátó nyíregyháziak nevében Gyarmathy Zsigmond levéltárigazgató üdvözölte a kollégákat. Számtalan példát hozott fel a kárpótlási ügyek keserveire, s — mint mondta — a megnövekedett ügyfélforgalom ellenére is meglepetve tapasztalták, mennyire nem veszi komolyan a társadalom a kártalanítást. Vagy épp fordítva, a kártalanítás a társadalmat? Sokan hamis adatokkal jönnek, s a levéltárosoknak be kell látniuk, hogy éppoly találékonyak, mint a kutatók. Előfordult, hogy egy 1913-as vagyonosztozkodás visszacsinálására kerestek adatokat, mások meg azért fordultak földjeikért a levéltárhoz, mert — úgymond — az vette el tőlük még 1947-ben (!!). Augusztus folyamán egyébként ötszáz ügyfél kereste fel őket, s a szakmai tudás mellett neki és kollégáinak is fel kellett eleveníteniük minden pszichoterápiái tudásukat. A köszöntő jó görcsoldónak bizonyult. A kárpótlási eljárás árny- és fény oldalai ugyanis teljesen a háttérbe szorították a vállalati gazdasági iratok és a levéltári törvény sorsát. E témákról Molnár József, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium Levéltári Osztályának vezetője ejtett néhány szót. Az önkormányzatoknak az előbbiek beszállításával összefüggő raktárbővítésekre remélhetőleg lesz fedezetük — mondta —, a központban pedig egyelőre az óbudai volt szovjet laktanya étterme mintegy 5000 ifm levéltári anyag befogadását teszi lehe96