Levéltári Szemle, 41. (1991)
Levéltári Szemle, 41. (1991) 4. szám - HÍREK - Tamáska Péter: Kárpótlás és levéltár: a Magyar Levéltárosok Egyesületének 1991. évi vándorgyűlése Nyíregyháza-Sóstón / 93–97. o.
menyek nyilván meg fognak birkózni a feladattal, s majd pótolni tudják a szakmai munka restanciáit is. Mindehhez azonban az szükséges, hogy mindenki megértse végre az iratkezelés és a levéltárak fontosságát, sokoldalú hasznosságukat a jogállami keretek között, s ehhez mérten a döntéshozók teremtsék meg az irattári és levéltári munka ma még hiányzó normális tárgyi-technikai feltételeit. Lakos János A MAGYAR LEVÉLTÁROSOK EGYESÜLETÉNEK 1991. ÉVI VÁNDORGYŰLÉSE NYiREGYHÁZA-SÓSTÖN A Magyar Levéltárosok Egyesületének — amely mintegy 480 tagot számlál — ez évi vándorgyűlését komoly viharok előzték meg. Az egyesület új vezetésében egyesek az alapszabályra hivatkozva azt kifogásolták, hogy az alelnök és a titkár ugyanannak a levéltárnak az alkalmazottja, a kárpótlás kérdése pedig még inkább felborzolta a hangulatot. A kárpótlási törvény vérehajtásával kapcsolatban a Fővárosi Levéltár és az egyesület között — amelynek álláspontját az Űj Magyar Központi Levéltár s a megyei önkormányzatok levéltárai is osztották — olyan sajtóvita kerekedett, amely valószínűleg páratlan levéltáraink történetében. A napi- és hetilapok hasábjain lezajló vita — nem túl szerencsés módon — reflektorfénybe állította a levéltáros-társadalmat. 1 Az ez év szeptember 25. és 27. között Nyíregyháza-Sóstón megrendezett vándorgyűlésen — amelyen 78-an vettek részt — éppen ezért a tanácskozás középpontjába a kárpótlás kérdése került. Erdmann Gyula elnök bevezető szavai után Gergely Jenő egyetemi tanár adott áttekintést az egyházi ingatlanok és iskolák államosításáról. Kifejtette, hogy míg a földosztást és az 1948. évi államosítást az országgyűlés szentesítette, addig az egyházi iskolák elvételét célzó rendelet már igen gyenge jogi lábakon állt. A rendelet értelmében nem kerültek állami kézbe azok az intézmények, amelyek a papi utánpótlást szolgálták — teológia, rabbi-, misszionárius- és diakonissza-képzők — ; , sőt, a szeretetotthonok sem: az utóbbiakat hagyták lassan tönkremenni. A kisszemináriumokat államosították. A szerzetesi cellák és a tantermek között húzott demarkációs vonal különösen a közös helyiségek — pl. étkezők, könyvtárak, kápolnák — esetében már akkor is jogi bonyodalmakat okozott: ma ez például pregnánsan éledt újjá a Bölcsészkar és a piaristák közt folyó vitában templom vagy színpad címen. A szerzetesrendek megszüntetésére vonatkozó 1950. évi 34. sz. Elnöki Tanács-i rendelet jogi abszurdum: az állam — legyen a képviselője II. József vagy Rákosi Mátyás — nem oszlathatja fel őket, mivel csak a világi papság van alávetve a világi hatalom rendelkezéseinek. A „neoaufklérista" állam 1948. október 7-én a reformátusokkal, december 14-én az evangélikusokkal, a katolikusokkal pedig 1950. augusztus 30-án kötött egyezményt, amit a püspökök alá is írtak. A szerzetesrendek — amelyek fölött csak a pápa vagy az alapítót képviselő más magasrangú egyházi személyiség rendelkezhet — ettől függetlenül to93
