Levéltári Szemle, 40. (1990)

Levéltári Szemle, 40. (1990) 1. szám - KILÁTÓ - E. Jenes Margit: A Szovjetszkije Arhivi 1987–1988-as évfolyamai / 80–83. o.

hogy nem szerencsés, ha a diplomarnunikák témavezetői nem a legtehetségesebb, legtapasztaltabb oktatók közül kerülnek ki. Azt is ellenzi, hogy egy oktató egyszerre több diplomamunka irányítását vállalja. Ez — szerinte — egyértelműen a minőségi munka rovására történik. Végezetül azzal az újszerű ötlettel áll elő, hogy mivel a tudományos kísérletek publikálása igen költséges a mai viszonyok között, ésszerűbbnek tartaná, ha ezeket a főiskolán, szemináriumi keretek között próbálnák ki, ellenőriznék és elemeznék. Ahogyan nem idegen tőle az a gondolat sem, hogy még több alkotó folyamatba (terminológiai iszótárok, bibliofil segédletek összeállítása stb.) vonnák be az érdeklődő, tehetséges hallgatókat, hiszen azok csak az értelmes alkotómunkára várnak, így váltanák valóra Gorbacsov szavait: „A gondolatok energiája a tettek energiájává válik." A személyi jellegű fondok gyűjtésének gondjairól ír V. M. Mamonov (88. 4. sz.44. 1.) Hosszabb történeti áttekintés után felidéz egy, a Lityeraturnaja Gazétában 1976—77. során kibontakozó vitát, amely a hétköznapi „egyszerű emberek" iratainak jelentőségét taglalta a történelmi folyamatok tanulmányozása és megértése szempontjából. A vitában két nézet csapott össze. Az egyik helyeselte az előbb említett dokumentumok gyűjtését, a másik a kiemelkedő személyiségek iratainak gyűjtése mellett kardoskodott. A vitában persze a szemben álló felek nem tudták egymást meggyőzni. A szerző a középút híve, és úgy véli — bizonyára helyesen —, hogy mindkét félnek igaza volt. Mamonov arra figyelmeztet, hogy a nagy kiállítási kampányok végeztével, mivel az ilyen irányú gyűjtés szabályozva nem volt, főleg az iskolákban, igen sok személyes jellegű, az utókor számára komoly értékkel bíró dokumentum semmisült meg (pl. a háborús veteránok iratai). A szerző egy olyan koordinációs központ létrehozását" javasolj a, amely kidolgozná a gyűjtőmunka módszertani és gyakorlati kérdéseit, ül. egyeztetné a levéltárak, múzeumok és könyvtárak között. Gondosan áttekintené a selejtezés szempontjait is, s így közelebb kerülhetne a személyes jellegű, tömeges méretekben keletkező iratokkal kapcsolatos problémák megoldásához is. A szlavisztika iránt érdeklődők körében bizonyára figyelmet kelthet T. A. Pole, a történettudományok kandidátusának érdekes cikke is: „A metrikus módszer alkalmazása az orosz paleográfiában" (1987. 1. sz. 45. 1.). A módszert először I. M. Kamanyin ukrán tudós ismertette 1905-ben a XIII. archeológiai kongresszuson „a metrikus módszer a XVI—

XVII. századi dél-orosz unciális írás és félunciális írás paleográfiájában" című referátumában. Módszere azonban „elfelejtődött", annak ellenére, hogy a Zs. Mallon által a 40—50-es években kidolgozott analóg módszert sikeresen használták a latin paleográfiában. A tudós a legegyszerűbb eszközökkel (körző, vonalzó stb.) vizsgálta meg a dél-orosz unciális és félunciális írásokat (a (középkori görög és ószláv kéziratok írásformáit). A betűiket három csoportba sorolva (szűk, középső, széles) megállapította, hogy a XVI. századi szűk betűk — a korábbiakhoz képest — szélesedtek, a középsők nagyjából változatlanok maradtak, míg a keskenyek szögletessé váltak. Kamonyin módszerének rendíkívüli jelentősége van a datálatlan kéziratok tanulmányozásánál, mert bebizonyította, hogy az írás technikájában történő változások komoly változásokhoz vezettek az írásmódban is. Az unciális írás a XIV. században érte el teljes kifejlettségét, míg a XV. században már új írásmód figyelhető meg. így a tudós módszerével kiválóan meg lehet állapítani az írás típusát, az egyes századokra jellemző írásmódot, a dokumentum keletkezési helyének területi behatárolását és az író személyét is. E. Jenes Margit 83