Levéltári Szemle, 40. (1990)

Levéltári Szemle, 40. (1990) 4. szám - HÍREK - Szögi László: Sinkovics István (1910–1990) / 105–106. o.

egyaránt a legjobb teljesítményre törekedett. Bizonyára itt formálódtak ki Sinkovics István tudósi és tanári felfogásának azon alapelvei, melyek egész élete során jellemezték őt. 1951-ben előbb az Országos Levéltárba nevezték ki őt, a családi levéltárakkal foglalkozó osztály vezetőjévé, de néhány hónappal később hivatalosan is áthelyezték az akkor már Eötvös Loránd nevét viselő Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára, ahol a Történeti Intézet docense lett, majd a tanszékek visszaállítása után a Középkori Magyar Történeti Tanszéken tanított. Aktív részt vállalt az új egyetemi tankönyvsorozat megírásában és egyre jobban elmélyedt a 16—18. század magyar történetének tanulmányozásában. 1956ban egyetemi tanári címet kapott. Ezekben a valóban nehéz években távol tartotta magát a karon néha oly hevesen dúló politikai küzdelmektől és mindig a tanítással, hallgatóival, a bölcsészkari oktatás színvonalának emelésével törődött. Pártatlanságát, szákértelmét, erkölcsi tisztaságát mindenki ismerte és elismerte, amit jelzett az is, hogy 1956-ban szinte egyöntetűen választották a kari forradalmi bizottságba, és még utána a tisztogatások során sem vonta senki kétségbe jó szándékát és segíteni akarását. A hatvanas és hetvenes években tanári munkája mellett is óriási feladatokat vállalt magára. 1963 és 1966 között dékánként irányította a kar munkáját. 1969-ben Lederer Emmától vette át a Történelem Segédtudományai Tanszék vezetését és irányította ettől kezdve a hazai levéltárosképzést, amelyben egyébként kezdettől fogva közreműködött. Egyben a Levéltári Tanács elnökeként a magyar levéltárügy nagy átalakulásának időszakában vállalt e munkában is irányító, koordináló szerepet. Sinkovics István csaknem négy évtizeden át a mai magyar történész és levéltáros társadalom Budapesten végzett részének derékhadát nevelte fel, tanította és egyengette pályafutásukat. Azok, akik a szó igazi értelmében tanítványai lehettek, bizonyosan sohasem felejtik el őt. Sinkovics István különleges egyéniség volt a bölcsészeti karon. Egyetemi tanárként, fontos beosztások sorának birtokosaként is hivatásának érezte a pedagógiát. Szeretettel és igazságosan volt szigorú, követelt és ellenőrzött, foglalkozott diákjaival. A hozzá fordulókat szívesen segítette pályájuk kezdetén, még arra is szakított időt, hogy egy-egy szákdolgozójával kutatásainak kezdetén elmenjen az Országos Levéltárba, hogy segítsen a legelső lépések megtételében. Bizonyára több tanulmánnyal szegényebb a magyar történettudomány, mert ő inkább tanítványaira fordította idejének azt a részét, mely alatt megírhatta volna e munkákat. Sohasem érezte feleslegesnek ezt az időt, s most, amikor eltávozott körünkből, bátran állíthatjuk, e felfogásával annyit tett a magyar történettudomány és levéltárügy jövőjéért, mint kevesen rajta kívül. Élete utolsó két évtizedében a felsőoktatás története vált kutatásainak központi témájává. Kiadványsorozatot indított az ELTE történetéről, számos egyetemtörténeti tanulmányt írt és szerkesztett. A Nemzetközi Egyetemtörténeti Bizottság magyar tagjaként segítette a hazai egyetemtörténeti kutatások külföldi megismertetését. 70. születésnapján tanítványai és barátai egy tanulmánykötet összeállításával tisztelegtek előtte. Tudományos elismerése nagyon sokat késett. Már nyugdíjasként, 1934nben kapta meg a tudományok doktora címet, a Mohács utáni, 16. századi Magyarország történetét összefoglaló művéért, amely a tízkötetes új összefoglalásban jelent meg 1985-ben. Nyugdíjas éveiben is, amíg ereje engedte, változatlanul kutatott és dolgozott. Csöndben távozott közülünk, oly módon, amilyen mindig is volt. Tanítványai, a tanárok, levéltárosok és történészek ezrei őszinte szeretettel őrzik meg emlékét. Szögi László 106