Levéltári Szemle, 40. (1990)

Levéltári Szemle, 40. (1990) 4. szám - MÉRLEG - Borsa Iván: Moldvai csángó-magyar okmánytár 1467–1706. Bp., 1989. / 75–79. o.

juk a vajdák magyar nevét, majd zárójelben esetleges melléknevüket és nevük román alakját; — a bakói püspökök névsorát (1590—1709) megjelölve szerzetesrendi hovatartozásukat; — a Hitterjesztés Szent Kongregációja bíboros prefektusainak (1622—1727) és titkárainak (1622—1707) névsorát; — azoknak a személyéknek a legfontosabb életrajzi adatait, akik az okmánytár által felölelt időszakban a moldvai magyarok között tevékenykedtek. (Ezek száma valamivel meghaladja a kétszázat, s vannak köztük moldvai, erdélyi, magyarországi, itáliai, horvátországi, boszniai, dalmáciai és lengyelországi születésűek egyaránt.) A Függeléket a Mellékletek jegyzéke követi, amely egyrészt mutatja a kötet elején levő három térkép lapszámát (kár, hogy a 28. lapon levő negyedik hiányzik belőle), másrészt felsorolja a kötet legvégén található 12 irathasonmás címét és keltét. A 38 lapos, kéthasábos Név- és tárgymutatóban — más forráspublikációkhoz hasonlóan — a hangsúly a neveken van. Tanulságos lett volna, ha a mutató 'bevezetésében olvashattunk volna a tárgyi címszavak válogatásának szempontjairól. A kötetet tartalomjegyzék zárja, amit 12 számozatlan lapon a 12 hasonmás követ. Minthogy a szövegközlés nyújtotta tanulságok folyóiratunk olvasói számára különös érdeklődésre tarthatnak számot, ezekkel részletekbe menően foglalkozunk. A szövegközlésről a Bevezetésben a következőket olvashatjuk: „Komoly gondot jelentett számunkra a szövegek helyesírásának a kérdése. Általában a Magyar Országgyűlési Emlékek forrásközlési szabályzatát tekintettük irányadónak. (Megjelent: Századok 108. évf. 1974. 436—475. 1.) A magyar nyelvű iratoknál, az ejtési sajátságokat megtartva, a helyesírást modernizáltuk, természetesen a személy- és helynevek kivételével, amelyeket úgy közöljük, ahogy leírták őket. A latin iratok ortográfiáját a humanista helyesíráshoz igazítottuk. Az olasz nyelvű iratokat viszont betűhíven közöltük." (Ezután következik az olasz szövegek esetében követett megoldás indokolása.) Ügy gondolom, hogy a szövegközlés nemcsak a mű jól felkészült gárdájának' okozott komoly gondot, hanem általános gond ez az írott források minden gondos publikálójának. A legtöbb publikáló ugyanis igyekszik valami szabályzatot vagy iránymutatást (mintának tekintett kötetet) követni, mint e kötet munkatársai az említett szabályzatot. Ilyenkor azonban felmerülnek szabályozatlan kérdések, s nemegyszer a szabályzat is a közlő mérlegelésére bízza a probléma eldöntését. — Hogy korszerű szabályzat(ok)ra szükség volna, legjobban az bizonyítja, hogy az elmúlt három évtizedben különböző kezdeményezésekre szerveződtek szövegközlési szabályzatot előkészítő bizottságok, de mind elhalt, mielőtt megoldotta volna feladatát. Az okmánytár alkalmat kínál ahhoz, hogy a recenzens a kötet által alkalmazott egyes megoldásokat figyelemmel kísérve, a köteten túlmutató általános kérdésekre hívja fel a figyelmet, de nagyon nem szeretné, ha ezekből bárki az okmánytár értékének valamiféle kisebbítésére következtetne. Az ilyen irányú vizsgálódás érdekében 3 latin és 2 magyar nyelvű levél 4 1/2, illetve 2 1/2 nyomtatott lapnyi szövegközlését összeolvastam az eredeti szöveg fényképével. A kiválasztás találomra történt, ami nem tekinthető reprezentatív metszetnek, de az előbb vázolt célnak megfelelhetnék. Az említett szabályzat a latin szövegek közlésénél a humanista helyesírás 77