Levéltári Szemle, 40. (1990)

Levéltári Szemle, 40. (1990) 4. szám - Petritsch, Ernst D.: Az Osztrák Állami Levéltárban őrzött oszmán-török iratok regesztái / 41–47. o.

„oszmán—török dokumentumok" fogalom alatt azon írások értendők, amelyeket az oszmán—török tisztségviselők — rangjuktól és jelentőségüktől függetlenül — bocsátottak ki. Tekintetbe vettük valamennyi iratot, függetlenül attól, vajon eredetiről, fordításról vagy másolatról van szó, magyar, német, latin vagy más nyelven íródtak. A most nyomdakész első kötetben ezenfelül kivételes módon a magánleveleket is feldolgoztuk, anélkül, hogy gyakran jelentéktelen tartalmukban elmélyedhettünk volna. Az oszmán—török iratok sorozata az Osztrák Állami Levéltárban — eltekintve két régebbi darabtól — csak 1527-ben, tehát a végzetes mohácsi ütközet után — kezdődik. A legrégibb irat egy 1480. évi oklevél, melynek valódiságában jogosan kételkednek. Az első kötet egyébként II. Szelim szultán halálával, 1574 decemberében, végződik. A 771 dokumentum mindegyike önálló sorszámot kapott, csak néhány kivételes esetben foglaltuk össze az azonos jellegű vagy összetartozó darabokat gyűjtőregesztákba. A regeszták felépítése Az irat sorszámát a dátum és a kiállítási hely követi. A keltezést a modern keresztény időszámítás szerint adtuk meg, ámde kiegészítve a forrásokban hagyományosan alkalmazott iszlám dátummegjelöléssel is. Elvben — s ez nem csupán a keltezésre és a kiállítási helyre érvényes — minden, a forrásokból vett idézetet eltérő betűtípussal tettünk felismerhetővé, míg a szerkesztő-összeállító megjegyzései zárójelben találhatók. A kiállító (feladó) és a címzett megjelölése utáni sorban következik a forrás tartalmának rövid összefoglalása. Minden darabot, amely történeti összefüggései vagy tartalma miatt jelentőséggel bír, részletesebben tárgyalunk. A regeszta terjedelmének tehát nem feltétlenül kell a forrásszöveg hosszával arányban lennie. Az azonos vagy hasonló tartalom esetén azonban megismétlésétől eltekintettünk. Például abban a szokásos esetben, amikor a nagyvezérek a szultáni paranccsal egy időben azonos, gyakran még részletesebb, tartalmú iratot bocsátottak ki. Kicsinyített betűtípussal kap néhány információt az olvasó az oklevélről, mégpedig nyelvéről, jellegéről (eredeti, fordítás, másolat), továbbá a forrás formai jegyeiről, amennyiben azok a szokásos aktaformátumtól eltérnek. Az eredeti iratok esetében megadjuk a hitelességre utaló ismertetőjegyeket, nevezetesen azt, hogy van e rajtuk „tugra" (a szultán kezevonása), „pence" (egy vezér vagy pasa kezevonása) vagy pecsét; hogy az aranyporzót a még nedves tintára szórták-e; hogy a hátoldalon olvasható-e címzés. A másolatokat és fordításokat e

gy-egy rövidítéssel különböztettük meg aszerint, hogy a Habsburg udvar vagy a török fél számára készültek-e. Megadtuk, ha a forrás feltüntette, a fordító nevét. Ezt követi a pontos levéltári jelzet és az utalás a dokumentum korábbi publikációjára, arra, hogy ez teljes szövegben vagy csupán kivonatosan, mint például a Hammer—Purgstall által feljegyzett „négyezer török állami okiratban, ügyiratban, oklevélben és más iratban" (Geschichte des Osmanischen Reiches 9. köt. 1833. 335—680. old.) történt-e. Amennyiben szükséges volt, úgy a magyarázatok, irodalmi utalások vagy egyéb külön megjegyzések következnek. A kötet, amely természetesen az egyedi információk tömegét tartalmazza, könnyebb és adott esetben kézikönyvként történő felhasználását a különböző mutatók segítik. A személynévmutató minden, a regesztákban előforduló tulajdonnevet tartalmaz, a címekkel, funkciókkal és ha megállapítható volt, az életrajzi adatokkal együtt. Ez azonban a legtöbb török méltóságnál, így a szandzsák 42