Levéltári Szemle, 40. (1990)

Levéltári Szemle, 40. (1990) 3. szám - LEVÉLTÁRTÖRTÉNET - Balázs Péter: Teleki Pál miniszterelnök kezdeményezése 1939-ben a magánlevéltárak helyzetének rendezésére: dokumentumok az 1947. évi XXI. tc. előkészítésének történetéhez / 52–65. o.

a megfontolásból indulva ki, hogy az áttekinthető levéltári anyag is áttekinthetetlen és így használhatatlan tömeggé változik, ha egysége megsemmisül, vagy ha esetleg megfelelő rendje helyére önkényes és a használatot megnehezítő vagy éppen lehetetlenné tevő rend állíttatik, kimondatik, hogy e levéltárak nem oszthatók fel, és csak a levéltári hatóság engedélyével rendezhetők. Ezeket a rendelkezéseket szervesen egészíti ki annak előírása, hogy selejtezés, aminek a címe alatt eddig sok becses levéltári anyag semjmisíttetett meg, e levéltárakban csak a levéltári hatóság engedélyével eszközölhető. Ahhoz azonban, hogy a levéltári hatóság e rendelkezések végrehajtását ellenőrizhesse, rendelkeznie kell a itörténeti emléknek nyilvánított magánlevéltár fontosabb adataival, miként a levéltár tulajdoni viszonyainak, elhelyezésének, anyaga összetételének, rendjének, segédkönyveinek, korának, mennyiségének stb. adataival is. Kívánatos lenne ugyan, hogy a történeti emléknek nyilvánított magánlevéltárakról a tulajdonosok teljes leltárt bocsássanak a levéltári hatóság rendelkezésére, ez a kötelesség azonban mégsem mondható ,ki, mert a tulajdonos maga legtöbbször nem rendelkezik az iratok olvasásához szükséges nyelvi s a levéltározáshoz megkívánt egyéb szakismeretekkel, de esetleg anyagi eszköz sem áll rendelkezésére, hogy az esetleg hosszadalmas munkát díjazás ellenében végeztesse el. A „leltár'' ugyanis — bár különbözőképpen szerkeszthető meg — az ellenőrzés szempontjából csak akkor bírna értékkel, ha a levéltár minden darabjáról számot adna, nyilvánvaló pedig, hogy ilyen leltár készítése — főleg egy-egy nagyobb családi levéltárban, amelyben tízezerszámra fekszenek iratok — időrabló és költséges munka. Az állam levéltári hatóságának azonban meg kell adni a jogot, hogy ott, ahol szükségesnek látja, saját — esetleg a tulajdonosra áthárítható — költségére megfelelő leltárt készíttessen. A közérdekből történeti emléknek nyilvánított magánlevéltár csak akkor tudja a közérdek által kívánt feladatot teljesíteni, ha hozzáférhető és használható. A használat kérdése azonban rendkívül kényes, mivel olyan általános rendelkezés, amely a tulajdonost levéltárának bárki előtt való megnyitására kötelezné, kétségtelenül megszámlálhatatlanul sok súrlódásra, sőt összetűzésre vezetne, s nem is volna kívánatos, hogy e sokszor igen becses emlékek megválasztás lehetősége nélkül bárki kezébe kiadattassanak. De nem is volna méltányos azt kívánni, hogy a tulajdonos bárkit rövidebb vagy huzamosabb időre otthonába fogadjon, rendelkezésére álljon, és felügyeletéről gondoskodjék. A javaslat itehát az olaszok által felvetett gondolatot követve, a 23. szakaszban a magánlevéltár használatába az állam levéltári hatóságának a közvetítését kapcsolja be olyan formán, hogy előírása értelmében a kutató kérelmét a hatóság továbbítja a tulajdonoshoz. Ez a kutatások értékének és komolyságának is megfelelő ellenőrzést biztosít. A főfelügyelő által továbbított kutatási kérelem a levéltár megfelelő darabjainak a kutató költségére valamelyik közlevéltárba való kikölcsönzésére irányulna, s a kutató a kikölcsönzött darabokat csak a kikölcsönző közlevéltárban használhatná, de a tulajdonost természetesen megilletné az a jog, hogy a kívánt darabokat kikölcsönzés helyett a maga helyiségeiben vagy más, a főfelügyelővel egyetértésben megállapítandó helyen, bocsássa a kutató rendelkezésére. A levéltár használatát a főfelügyelő megkereserere a tulajdonos köteles megengedni, de a tulajdonosnak feltétlenül biztosítani kell azt a jogot, hogy az esetben elzárkózhassak a használni kívánt daraboknak a kutató rendelkezésére bocsátásától, ha e használatbál reá erkölcsi vagy anyagi kár hárul, vagy a darabok tudományos felhasználásával maga foglalkozik. A szakasz végül azt is kimondaná — s általában ez is a tulajdonos érdekeinek biztosítékául szolgálna —, hogy az esetben, ha a főfelügyelő a használat elzárása tekintetében nem osztja a tulajdonos indokalt, a kérdést döntés végett a miniszter elé kell terjeszteni. Az egyházaknak azonban meg kell adni azt a jogot, hogy a lelkiismereti ügyeket tartalmazó iratokat elzárhassák mindennemű kutatástól, sőt az állam levéltári hatóságának szemléje alól is. Meg kell végül e szakasz kapcsán jegyezni, hogy a kutatás nemcsak tudományos, hanem vagyoni (pl. valamely község keresi régi urbáriumait), vagy családi célú is lehet, a kutató kérelmének elbírálása egyformán a főfelügyelő hatáskörébe tartozván. A történeti emléknek nyilvání/tott magánlevéltárra az említett iszakaszokban előírt rendelkezéseknek 'mintegy szankcióját és a levéltárak fenntartásának biztosítékát képezi a 24. szakasza, amely kimondja, hogy az állami levéltári hatóság a törétnelmi emléknek nyilvánított magánlevéltárat állami kezelésbe veheti, s valamelyik közlevéltárba szállíttathatja akkor, ha 1. a levéltár olyan állapotba kerül, amelyből arra lehet következtetni, hogy a levéltárat tulajdonosa nem kívánja vagy nem tudja fenntartani, 2. a tulajdonos nem tesz eleget a 20—23. szakaszokban előírt kötelezettségeknek, és ennek következtében a levéltár a kutatók számára használhatatlanná válik. 62