Levéltári Szemle, 40. (1990)

Levéltári Szemle, 40. (1990) 2. szám - G. Vass István: A kutatási korlátozások kérdésköréhez / 27–32. o.

Szólni kell egy veszélyes illúzióról is. Felületesen gondolkozva sokan úgy vélik: egyszerűen meg kell néznünk, mi a gyakorlat nyugaton, s ennek megfelelően át kell dolgoznunk a jogszabályokat és utasításokat, ,,be kell vezetni" az ottani megoldásokat. Csakhogy amint a gazdaság, a tulajdonviszonyok vagy a politikai élet terén nem lehet rendeleti úton „bevezetni" a kívánatos változásokat, megteremteni az olyannyira óhajtott gazdasági fellendülést és politikai pezsgést, ugyanúgy kudarcba fog fulladni minden ilyen kísérlet a történeti forrásanyag kezelése és a történeti kutatások terén is. Kudarcba fog fulladni egyszerűen azért, 'mert az eltérő politikai gyakorlat következtében alapvetően más a közelmúlt történetére vonatkozó forrásanyag jellege, természete és funkciója ott, mint nálunk. A társadalmi nyilvánosság ottani körülményei között például a politikai harcokra, a gazdasági életre, a környezetvédelem körüli küzdelemre vonatkozó információk jelentős része már a történésekkel egy időben nyilvánosságra került, olvasható volt az újságokban, s így utólag is sok minden rekonstruálható azokból egy könyvtárba beülve. Ezzel szemben nálunk olykor elemi információkat is titkos iratok rejtenek, s a kutató jószerivel még arról sem kaphat információt, hogy témakörére vonatkozóan egyáltalán született-e valamilyen irat. Ezen túlmenően a nálunk közismerten alacsony színvonalú, szakmailag és morálisan szétzilált iratkezelés „terméke" nehezen áttekinthető, sok felesleges papírt is tartalmazó iratfolyóméterek százaiban és ezreiben testesül meg. Lényeges különbség továbbá az is, hogy ott az államtitok és ikertestvére a személyi jogok védelme terén egy országonként ugyan különböző fázisban levő, mégis egy irányba ható és egységesülő gyakorlat alakult ki, fokozatosan megteremtve a vitás kérdések eldöntéséhez szükséges joggyakorlatot és jogintézményeket is. Nálunk viszont nem csupán az utóbbiak hiányoznak, de korábban az államtitok fetisizálása és mértéktelen kiterjesztése mellett a személyi jogok semmibevétele érvényesült, most pedig egyszeriben minden összezavarodott, s alapvető fogalmak várnak tisztázásra. A dolgok újragondolása és újraszabályozása során tehát természetesen figyelembe kell venni más országok hasznosítható tapasztalatait, alapvetően azonban a saját viszonyaink elemzésére kell (kellene!) építenünk. Esetenként az ottanitól eltérő — lényegesen radikálisabb — intézkedésekkel lehet csak elérni, hogy hozzávetőlegesen egy évtized múlva nálunk is valóban az ottanihoz hasonló viszonyok alakuljanak ki. Ebben az összefüggésben megfontolandó, hogy a kutatási korlátozás általános időhatára a nemzetközi gyakorlattól eltérően maradjon a 377/1975. I. sz. kulturális (miniszterhelyettesi utasításban meghatározott 20 év. Ezt tehát elsősorban az indokolja, hogy nálunk a közelmúlt feltárása során az iratanyag használata, kutatása sokkal intenzívebb lesz, mint más országokban. A kutatásoknak az iratképző szerv illetékesei által való engedélyezése ma is sok formális, illetve visszás elemet tartalmaz, hiszen a gyakran változó tisztviselők egyre kevesebb ismerettel rendelkeznek a kérdéses iratanyagról. De a jövőben e téren további változást fog eredményezni a múlttal való politikai és szemléleti szembefordulás, amely az országgyűlési képviselő-, illetve a helyhatósági választások után óhatatlanul végbemegy a közigazgatás minden szintjén. Az engedélyezési eljárás tehát még inkább formálissá és értelmetlenné válik. Ugyancsak az európai gyakorlattól eltérő, egyedi megoldást kell találnunk — erre Lakos János is utalt — annak a lehetetlen helyzetnek a felszámolására, amit a teljesen irracionális és parttalan titkosítási gyakorlat eredményezett. E helyzeten csak generális intézkedéssel lehet úrrá lenni: ahogy a koncepciós perek felülvizsgálatát elrendelő 1989. évi XXXVI. tv. kimondja, hogy bizonyos időszakban bizonyos „bűncselekmények" miatt kirótt valamennyi ítélet sem30