Levéltári Szemle, 39. (1989)

Levéltári Szemle, 39. (1989) 2. szám - Lakos János: A levéltári kutatási korlátozások elvei / 3–13. o.

2. Európai helyzetkép Több korábbi hasonló vélemény napvilágra kerülése után — igazán már meg sem lepődve — az egyik legújabb kiadványban is azt olvashattam, hogy „a jogállamisággal rendelkező országokban egy emberöltő elteltével (30 év) nyilvánosságra hozzák, illetőleg hozzáférhetővé teszik a titkos és bizalmas levéltárak anyagát".

11 De vajon mi az igazság? Az 50-es évek végétől a történészek mellett világszerte a levéltárosok is kezdeményezőén léptek fel a történeti források hozzáférhetővé tételének liberalizálása érdekében. E mozgalom az 1968. évi madridi Nemzetközi Levéltári Kongresszuson vezetett olyan ajánlások elfogadásához, amelyek a kutatási korlátozások enyhítésére, mindenekelőtt a 30 éves időhatár általánossá tételére és a külföldi kutatók hátrányos megkülönböztetésének kiiktatására hívtak fel. Nem tagadható, hogy ezek eredménye is a kutatási lehetőségek azóta bekövetkezett bővülése. Az igazi áttörést azonban valószínűleg az új emberi szabadságjog, az információszabadság („freedom of information") eszméjének terjedése hozza meg. Nyugaton ugyanis egyre inkább teret hódít az a felfogás, hogy az állam intézményei a társadalom, a választók megbízásából járnak el és hoznak döntéseket, következésképp a társadalom tagjai jogosultak az intézmények működésének ellenőrzésére pl. az ügyiratokba való betekintés útján. A témáról nemrég alapvető tanulmányt tett közzé Sólyom László.

12 Ebből megtudhatjuk, hogy a két évszázados svéd példa nyomán Finnország 1951-ben, az USA 1967ben, Norvégia és Dánia 1970-ben, Franciaország 1978-ban, Hollandia 1980-ban hozott törvényt az igazgatási dokumentumokhoz való hozzáférés jogáról. Az Európa Tanács és az Európa Parlament felhívásainak ugyan eddig még nem mindenütt lett foganatja (pl. Nagy-Britanniában és az NSZK-ban sem), azonban a tendencia visszafordíthatatlannak tűnik. Az információszabadságról szóló törvények alapelvként leszögezik, hogy mindenkinek joga van az állami szervek rendelkezésére álló információk megismerésére, az iratokba való betekintésre. Természetesen e jog nem korlátlan: lényeges kivételek vannak! Ezek egyik csoportját az állam biztonsági érdekeit érintő információk, a külügyi dokumentumok, az állam gazdasági és pénzügyi politikájára vonatkozó iratok és (hogy a döntések kialakítása függetlenül történhessen) a belső döntés-előkészítő dokumentumok, jegyzőkönyvek és feljegyzések képezik. A kivételek másik csoportjába a személyek magánszféráját érintő adatok (elsősorban a politikai, világnézeti, egészségügyi, vagyoni, anyakönyvi, népszámlálási adatok, de terjed az a felfogás, miszerint gyakorlatilag bármely személyi adat sérelmes lehet, így pl. a lakcím is) tartoznak. A végrehajtás során dokumentumfajtánként megszabják azt az időtartamot, ameddig titokban kell tartani a fenti információkat. Az egyén hatalommal szembeni kiszolgáltatottságát növelő számítástechnikai adatrendszerek terjedése miatt ún. adatvédelmi törvények is születtek több nyugati országban a személyiségi jogok védelmére. Megemlíthetők az NSZKbeli szabályozások, amelyek elvileg arra kötelezik a hatóságokat, hogy a működésükhöz már nem szükséges személyi vonatkozású adatok bizonyos körét megsemmisítsék.

13 Mindez messzemenő következménnyel jár a levéltári anyag használatára. Röviden fogalmazva: folyamatában gyakorlatilag korlátozás nélkülivé válik a titkot, bizalmas információt nem tartalmazó, nem egyes személyekre vonatkozó iratok kutatása, ugyanakkor megszigorodnak a személyes információkat rejtő köziratokhoz való hozzáférés lehetőségei. Egyre inkább elfogadott lesz ugyanis az ún. információs önrendelkezési jog, amely szerint magánszemély egyedi adata csak törvényben meghatározott célokra használható fel, egyéb célra kizá8