Levéltári Szemle, 39. (1989)

Levéltári Szemle, 39. (1989) 1. szám - KILÁTÓ - Körmendy Lajos: A Gazette des archives 1986–1987-es évfolyamai / 81–87. o.

kentik. (A cikk írása óta egyébként kiépítettek egy számítógépes hálózatot, ami összeköti az elnöki könyvtárak adatbázisait.) Az elnöki könyvtárak mindenesetre állnak, és most formálódik a legújabb, a Reagan Könyvtár Kaliforniában. * * * Az 1987-es évfolyam egyik kötete szinte teljes egészében az ún. missziókról, a francia levéltárak talán legérdekesebb vállalkozásáról szól.

8 A missziók a Nemzeti Levéltárnak a minisztériumokhoz, illetve az ország néhány központi intézményéhez (pl. a postához) kihelyezett részlegei. Általában 1—2 tudományos dolgozóból állnak, akik állandóan a „területen" dolgoznak, a fogadó intézmény pedig helyiséget, felszerelést és személyzetet ad. Az első misszió 1952-ben létesült a Belügyminisztériumban, 1955-ben már 4 kormányszervnél tevékenykedtek levéltárosok. Ezekben az években többnyire azt csinálták, amit a Nemzeti Levéltárban is csináltak volna: rendezték, selejtezték, segédlettel látták el a minisztériumok raktáraiban felhalmozott fondokat (volt köztük jócskán XIX. századi irat is), csak a levéltárba szállítás előtt és nem utána. Amikor ezek elfogytak, kezdtek aktívan beleszólni az adminisztráció munkájába. Elméletileg a feladatuk — és ez mára is érvényes — a szerv végleges levéltári megőrzésre szánt iratainak ellenőrzése, selejtezése, megfelelő segédletek készítése lenne. A valóságban a „fennhatóságukat" kiterjesztették az iratkezelésre, ill. az irattárakra is. Részt vesznek a szabályzatok kidolgozásában, rendezési terveket készítenek, néhol még irányítják is az irattárakat. A cikk írásakor (1986) már 16 misszió működött. A 80-as évek elején, amikor a számuk túlhaladta a tízet, megfogalmazódott az az igény, hogy a munkájukat össze kellene fogni, különben a szervekhez „bezárt" levéltárosok elvesztik kapcsolatukat a szakmával, minisztériumi irattárosokká válnak. Ezért létrehozták a missziók szekcióját, aminek feladata elsősorban a szakmai információcsere és koordináció. Az elmúlt közel 40 év alatt a missziók bebizonyították életképességüket. Ma már a szervek sem tekintik őket fölösleges koloncnak, inkább partnernek, aki segít olyan iratkezelési, irattári rendszer kialakításában és működtetésében, mely révén gyorsan és biztonságosan megtalálhatók a kívánt információk, aki segít a tárolóhelyiségek jobb kihasználásában, és a beszállításokkal kapcsolatos gondok egy részét is leveszi a vállukról. A szervek érdekeltségét mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a missziók léteznek, sőt szaporodnak annak ellenére, hogy semmilyen törvényes előírás nem kötelezi a szerveket a fogadásukra és fenntartásukra — magyarán mondva, bármikor kitessékelhetnék őket. Nyilvánvaló, hogy a missziók tevékenysége nemcsak a szerveknek hasznos: az ott dolgozó levéltárosok belülről ismerik a szerv működését, életét, jobban ki tudják alakítani az irategyüttesek struktúráját, jobban meg tudják ítélni, hogy mely iratok bírnak történeti értékkel. * * * A szájhagyomány útján terjedő történelem (histoire orale) forrásai sokáig csak néhány történész fantáziáját izgatták, a levéltárosok teljesen közömbösek voltak irántuk. A jég talán a hetvenes években tört meg, és az olvadást társadalmi-politikai változások indították meg. A hetvenes években többnyire befejeződött az egy évtizeddel korábban felszabadult volt gyarmati országok levéltári infrastuktúrájának megszervezése. Ekkor azonban kiderült, hogy (főleg az afrikai országokban) az írásbeliség rövid hagyományai miatt alig vannak írott források. Az is világossá vált, hogy ha nem tesznek semmit, az importált és gyors ütemben tért hódító új életforma pár évtizeden belül kitörli az erolé86