Levéltári Szemle, 39. (1989)

Levéltári Szemle, 39. (1989) 1. szám - KILÁTÓ - Körmendy Lajos: A Gazette des archives 1986–1987-es évfolyamai / 81–87. o.

tes velejárója, hogy a hatalomból távozó magasabb tisztségviselő bizonyos értelemben tabula rasa-t csinál. Fokozottan áll ez az Egyesült Államok elnö­keire, ahol a személyiségi jogoknak az európaitól eltérő felfogása, az elnök spe­ciális jogi státusa, illetve egyszerűen a kialakult tradíció eredményeképpen az elnökök a működésük során keletkezett iratokat lényegében személyes iratok­nak tekintették. 180 évig a lelépő elnökök teljes természetességgel vitték ma­gukkal az irattárukat, ami később vagy szétszódódott (több elnök, anyagi ne­hézségekkel küszködvén, eladta azokat), vagy elpusztult (9 elnöki levéltár égett el), vagy sikerült megmenteni a történeti kutatásnak. Ennek a helyzetnek a fo­nák voltát már a múlt században többen felismerték, és kampányt indítottak a visszavásárlásukra. Végül a Kongresszusi Könyvtár elkezdte a szisztematikus gyűjtést, aminek eredményeképpen ma a kézirattárban 23 elnök iratait őrzik. Franklin D. Roosevelt volt az első elnök, aki intézményessé kívánta tenni az elnöki iratok elhelyezését. Elhatározását az is szükségessé tette, hogy az ad­minisztráció fejlődése következtében már olyan óriási mennyiségű papír kelet­kezett egy elnöki terminus alatt, hogy annak feldolgozása, kezelése és őrzése teljesen új megoldást kívánt. Ekkor egyébként már létezett a Nemzeti Levéltár (későn, csak 1934-ben alapították!), tehát megvolt a megfelelő szakmai háttér is. Roosevelt — történészek és levéltárosok javaslatára — alapítványt hívott életre, mely az összes vele kapcsolatos iratot kezelte: az elnöksége előttieket és utániakat, a hivatalosakat és a személyeseket egyaránt. A Roosevelt Könyv­tár (Roosevelt Library), ahogy nevezték, 1939-ben került a Nemzeti Levéltár ke­zelésébe. A többi elnök — még Hoover is, aki Roosevelt előtt volt hivatalban — követték a példáját, és mind létrehozták önmaguk emlékművét. 1955-ben a Kongresszus törvényben szabályozta az elnöki iratok átadását, illetve a kezelés feltételeit. Ennek értelmében az elnök meghatározhatja, hogy hol létesüljön a könyvtára, és megszabhatja az iratok kutathatóságának határ­idejét (max. 25 év lehet). A törvény nem kötelezi az elnököt alapítvány létesí­tésére, de ösztönzi azt. A kezelés a Nemzeti Levéltár kötelessége, és az ő bü­dzséjét terheli. A fentiekből látható, hogy az '55-ös törvény nagyon ügyesen oldotta meg a köz- vagy magánlevéltár dilemmáját. Bár nem vonta kétségbe az elnök jo­gát az iratokhoz, olyan feltételeket teremtett, hogy a köz érdekei is érvénye­sültek. Ez a szisztéma közel két évtizedig kiválóan működött, egészen ponto­san a Watergate-botrányig. A hírhedt magnószalagok körüli huzavona során ugyanis egyértelműen kiderült, hogy az elnököt nem lehet kötelezni iratai (ese­tünkben a hangszalagok) átadására. A felháborodott honatyák ezért gyorsan (1974-ben) hoztak egy új törvényt (Presidsntial Recordings and Materials Pre­servaüon Act), mellyel államosították Nixon iratait — ez tette lehetővé végül a lemondatását. A sebtében hozott jogszabály azonban túlságosan elnagyolt volt, az alapvető problémát nem szabályozta, ezért azonnal hozzáláttak egy át­fogó törvény kimunkálásához. 1978-ban szavazta meg a Kongresszus az Elnöki Iratok Törvényét (Presi­dential Records Act), ami 1981. január 20-tól, tehát nem visszamenőlegesen lé­pett hatályba. Ez a törvény világosan elválasztja az elnök, illetve apparátusának magán- és közjellegű iratait. Az '55-ös törvényt nem érvényteleníti, tehát to­vábbra is van mód elnöki könyvtárak alapítására, de a szakmai feladatok el­végzését, illetve ellenőrzését a Nemzeti Levéltárra bízza. Jelenleg 9 elnöki könyvtár található elszórva az országban. Az elnökök általában a szülőföldjükön állíttatják fel az emlékművüket, így pl. Kennedyé Massachusetts-ben, Bostonban van, Johnsoné viszont Texasban, Austinban. (Ér­dekes, vagy talán logikus, hogy az elmúlt időszak elnökei közül egyedül Nixon­84

Next

/
Oldalképek
Tartalom