Levéltári Szemle, 39. (1989)

Levéltári Szemle, 39. (1989) 1. szám - Tamáska Péter: Gondolatok a számítástechnikai adathordozók archíválásának kérdésköréhez / 3–10. o.

Mivel a tanulmányok — az akkori pályázatok értékelői által szorgalmazott — rövidebb publikáció formájában történő közzététele elmaradt, azok szélesebb körben alig ismertek. Ez annál is inkább sajnálatos, 'mivel a legátfogóbb közülük — a Borda József, Matók György és Németh Lóránt által írt j,Elemző tanulmány" — sok olyan alapvető fogalmat tisztáz, amelyekbe ma is lépten-nyomon beleütközünk. Ezek megfelelő értékelése nélkül fennállhat az a veszély, hogy a továbbiakban végzendő kutatások fő irányait rosszul, ismétlésekbe menően szabjuk meg. Éppen ezért a következőkben —• Vass István nemrégiben e tanulmányról készített összefoglalásának

5 gondolatmenetét követve — megkíséreljük annak legfontosabb kitételeit felsorolni és elemezni. Az első fejezetben a szerzők néhány alapfogalmat tisztáznak. Ezek közül érdemes idézni az alábbi meghatározást: „Számítógépes információs rendszer az olyan felhasználói rendszer, amely elektronikus számítástechnikai eszközön működtetve, összefüggő és automatizált információtechnológiai folyamatokban, egyértelműen dokumentált saját adatállományaival és algoritmusaival (felhasználói programjaival) előre meghatározott szolgáltatásokat nyújt a felhasználók számára."

0 A fenti rendszer működése során különböző „dokumentumok" — rendszerterv, bemeneti adatok, programok, közbenső információk, eredményadatok — jönnek létre részben hagyományos iratformában, részben gépi adathordozón, részben leporellón (papíron). Ahhoz, hogy a rendszer működjön, az alapvető dokumentumok együttes jelenléte szükséges. A szerzők egyik legfontosabb megállapítása, hogy Magyarországon is kialakult a dokumentumok, a számítástechnikai adathordozók egyfajta 'megőrzési gyakorlata. A szerveknél „archivált" szalagok részben a feldolgozott adatállományokat, részben az alkalmazási programokat tartalmazzák, ugyanakkor megőrzik a rendszer-dokumentáció papíron megjelenő részét is. A már nem használt adatállományokat, file-okat olyan szalagtárakban helyezik el, ahol az őrzés módja szakmailag megnyugtató, időtartama pedig elvben korlátlan. így a szalagtárak betölthetik majdan egy szakosított levéltár szerepkörét, de ezen szalagtárak „státusa" rna még bizonytalan. A bevezetést követő fejezetek a számítástechnikai szabványosítás és a levéltári szempontok összefüggését, az adatvédelmi követelményekből adódó feladatokat és az adatáramlásból a levéltári gyűjtőkörre háruló feladatokat ismertetik. Az archiválás technikai feltételei közül kiemelik a kompatibilitást, a különböző rendszerek összeegyeztethetőségét. Arra a kérdésre, hogy szükséges-e az archiválással párhuzamosan a régi számítástechnikai eszközök megőrzése, éppen ezért nemmel válaszolnak, mivel ,,a digitalizált információk mindig újabb és újabb típusú adathordozókra kerülnek átírásra, és így mellőzni lehet a technikailag már korszerűtlenné vált géppark üzemképes állapotban való megőrzését".

7 A rendszerterv, a programdokumentáció, valamint az egyes számítóközpontok működését megkönnyítő katalógusok, adatszótárak, illetve programkönyvtárak az archiválandó számítástechnikai adathordozók mellett olyan funkciókat töltenek be, mint a hagyományos levéltári anyag esetében az irattári segédletek. Sajnos, a számítástechnikának — külföldön és itthon is — gyenge oldala az elkészült rendszerek, programok dokumentálása. Elsősorban azoknál a vállalatoknál tapasztalhatók elemi hiányosságok, amelyek saját feldolgozásaik mellett nagy tömegben vállalnak bérmunkát, s ez fordítva is igaz: a bérmunikát megrendelő vállalatok és intézmények ugyancsak rosszul, az egységes nyilvántartás igénye nélkül tárolják adatállományaikat. A nem homogén gépparkok kialakulása is azt a veszélyt rejti magában, hogy ugyanazon cégen belül szinte 4