Levéltári Szemle, 39. (1989)

Levéltári Szemle, 39. (1989) 4. szám - MÉRLEG - Szabó Ferenc: Réfi Oszkó Magdolna: Iratfajták, irattípusok. Bp., 1988. / 80–83. o.

HÉFI OSZKÓ MAGDOLNA Iratfajták, irattípusok Levéltári Módszertani Füzetek 6. szám. Üj Magyar Központi Levéltár. Budapest, 1988. 259 p. A hazai levéltárakban munkálkodó szakembergárda önbecsülésének állandó forrása, a levéltárak egyik hagyományos erőssége a szakmához tartozó írott és íratlan ismeretek továbbadása, megfontolt korszerűsítése. Az ilyen irányú törekvéseket — változó következetességgel és változó eredménnyel — minden levéltáros-nemzedék a magáénak érezte. Ennek elismerésével együtt ugyanakkor szinte tradicionális „szakmai ártalomnak" mondhatjuk, hogy a nehezen vagy soha el nem érhető, támadhatatlannak vélt teljesség követelményét távoli sarkcsillagként követő levéltárosoknak csak egy töredéke vállalkozott Összefoglaló, átfogóan rendszerező szakmunkák írására. A nagy többség — bizonyára a források mennyisége vagy ellentmondásai miatt — szívesebben merült el egy-egy kisebb témakör mélyebb kimunkálásában, mert ilyen módon biztonságos vizeken maradhatott. A vázolt szemléletnek a közvetett tükröződése, hogy a magyar levéltártudomány egészét vagy nagyobb fejezeteit rendszerező kézikönyveket, szintetizáló tanulmányokat a szakmai orgánumokban megjelent véleményekkel gyakorta ellentétes, erősen kritikus magatartás fogadta, ha a levéltárosok egymás között voltak. A jól kidolgozott segédletek, a gondosan megmunkált forráskiadványok a szűkebb szakmai körben egyértelmű elismerésre találtak, az eleve hibakereső beállítottság ritkábban vette őket célba. Ez a máig fel-felhangzó céhbeli ítélkezés a levéltárosok köréből kikerülő szerzőket sem hangolta a kívánatos irányba. Eléggé kevesen gondoltak arra, hogy a levéltárakban művelhető történeti segédtudományi kutatások termékeivel kilépjenek a szélesebb historikus tábor, sőt: a nem szakmabeli, de komolyabban érdeklődő olvasók elé is. A kívülálló számára úgy tűnhetett, hogy a levéltárosok maguk is kisszerűnek találták a szorosabban vett szakmai témákat, nem látták az összekapcsolási lehetőséget a szélesebb visszhangra számító köztörténettel. A kissé kiélezetten körvonalazott beállítottságnak pár évtizede persze mélyebben fekvő és politikai töltésű okai is voltak vagy lehettek. Az itt rögzíthető következmény ugyanakkor az lett, hogy a kifejezetten levéltári „kötődésű" témákról gyakrabban írtak összegző munkákat a nagyobb mozgékonysággal rendelkező „külső" szakemberek, mint maguk a levéltárosok. Az így született, számos esetben igen jó, olykor viszont hézagos vagy tévedéseket tartalmazó műveket a levéltárosok eleve fenntartásokkal fogadták, a megfelelő fórumokon leírt vagy elmondott kritikától azonban tartózkodtak. S csak ritkán vállalkoztak arra, hogy jóval jobbakat, alaposabbakat írjanak — annak ellenére, hogy az ismereteik, a tapasztalataik megvoltak hozzá. Néha a tekintélytisztelet fogta vissza a tollúkat. Ez a régebbi „beidegződés" már jól láthatóan meggyengült, eltűnéséhez 80