Levéltári Szemle, 39. (1989)

Levéltári Szemle, 39. (1989) 4. szám - "Ne tévesszünk utat!": a Magyar Levéltárosok Egyesületének vándorgyűlése Nagykőrösön / 3–21. o.

véi'tárúgy szervezetére, hanem magára a levéltári anyagnak a rendszerezésére is alapvetően kihatott. Elég utalni a fond jegyzékszerkesztésben mai napig közvetlenül kézzel fogható, ideológiai-politikai ihletésű korszakhatárokra. Tovább sorolhatnám, 1969: Varga János említette, milyen ára volt az új levéltári tvr.-nek. Megítélésem szerint ez a tvr. a mai napig számos ponton értékálló (megváltoztatása elsősorban az iratkezelési vonatkozásokban indokolt), olyannyira értékálló, aminél sokkal jobbat alighanem jelenleg sem tudnánk kitalálni. A 69-es tvr.-t sem tudták végrehajtani a levéltárak. Nem rajtuk múlott, hanem annak a háttérnek a hiányán, aminek következtében a kerületi állami levéltárak létrehozásáról hozott döntést sem lehetett végrehajtani. 1969 után számos ponton javultak a feltételek, de korántsem úgy, ahogy a tvr. megkívánta volna. Most, a megindult politikai változások közepette, hirtelen egy új levéltári törvény előkészítése kerül napirendre. Akkor — mint Csorba Csaba világosan megfogalmazta •—, amikor olyan alapvető gazdasági, társadalmi, államigazgatási átalakulások vannak előttünk, amelyek — akár akarjuk, akár nem — a levéltári törvényben foglaltakat döntően befolyásolják. Őszintén szólva nem kétlem, hogy a parlament elfogadná a törvényt, mert számára jelen pillanatban ez az ezerkettedik „legfontosabb" kérdés, és végre egy olyan törvény, amit nyugodt lélekkel elfogadhat, mert egy képviselőt sem fognak miatta visszahívni. A következményeket, az újabb és újabb módosításokat mi fogjuk a bőrünkön érezni a következő időszakban. Ezért javaslom: a művelődési kormányzatnak jelezzük kétségünket a törvény-előkészítés jelenlegi helyzetben való időszerűségét illetően. A kutatási korlátozások ügye viszont — s ez különválasztható a törvénytől — azonnali intézkedést kíván. Varga János megfogalmazása, főleg a személyiségvédelemmel kapcsolatban, bennem bizonyos ellenérzést váltott ki. Meggyőződésem, nem arra gondolt ő sem, hogy most parttalanul utat nyissunk bárki számára a különböző személyi anyagokban való, nem tudok jobb szót, ,,turkálás"-ra. Az adatvédelmi törvény, ha majd egyszer ilyen létezik nálunk, mint minden országban, a levéltárosra ugyanolyan kötelező érvényű lesz, mint bármely intézményre, amelynek birtokában adatok vannak. Azoknak a kritériumoknak a szellemében, melyekről Lakos János tájékoztatójában beszélt, a levéltárosnak is felelősséget kell vállalnia azért, hogy illetéktelen kezekbe meghatározott körű személyi információk ne juthassanak. Annál kevésbé, mert érzésem szerint jelenleg és a következő hónapokban vagy években a levéltárosokra nagy nyomás nehezedik és fog nehezedni ilyen jellegű információk szerzése érdekében. Olyan információk megszerzése érdekében, amelyek nem feltétlenül a tudományos kutatás, hanem sokkal inkább a közérdeklődés egészen köznapi szintű kielégítését szolgálják. Nem hiszem, hogy a levéltáraknak az ilyen érdeklődés kielégítéséhez tárt kapukat kellene nyitni. Akármilyen színezetű, pártállású érdeklődésről van szó. Az emberek magánéletére (s természetesen nem a politikai tevékenységére) vonatkozó információkat például eleve védelemben kell részesíteni. Csorba Csaba felvetett egy kérdést, a pártarchívumok, egyáltalán az állami hálózaton kívül működő levéltárak kérdését. A törvényelőkészítési folyamatban a múltra vonatkozóan is látok szembenézési kötelezettséget, mert a szabályozás nem csak előre tekinthet. Magyarán: azokról az iratanyagokról van szó, amelyek már levéltárban vannak. Ilyen a pártlevéltárak kérdése. Jelenleg a pártarchívumok nem tartoznak a levéltári tvr. hatálya alá. Az Elnöki Tanács ezeket 1972-ben kivette onnan. Kétségtelen, hogy az 1949 és 1988 között keletkezett pártiratok — országosan és helyi szinteken is — más jellegűek (azaz valójában nem pártiratok!), mint a Magyar Kommunista Párt 1945 és 1948 közötti 15