Levéltári Szemle, 39. (1989)

Levéltári Szemle, 39. (1989) 3. szám - KILÁTÓ - Szaszkó István: Az Archives 1985–1987-es évfolyamai / 80–85. o.

hívták a figyelmet arra az azóta is folytatódó tendenciára, hogy a kormányzati támogatás s a hivatalos forráskiadások számának csökkenése következtében e tevékenység elsősorban a helyi/helytörténeti társaságokra hárul. A helyzet— sajnos meg nem valósult — javítására annak idején azt javallottak, hogy a hagyományos forráskiadási munka végzése legyen a levéltárosok egyik fő feladata. A pénzügyi és személyi lehetőségek beszűkülése, az átalakuló kutatói igények, valamint a kormányzati iratok zárolásában bekövetkezett könynyítések (1958-ban 50 évre, majd 1967-ben 30 évre csökkent a zárolás általános időtartama, s időközben a II. világháború iratainak többsége is kutathatóvá vált) a kiadókat tömör, közérthető segédletek kiadására ösztönözték. A hagyományos forráskiadványok tematikáját vizsgálva érthető, hogy e kötetek a modern kor kutatóinak érdeklődésére nem tarthatnak számot, s részint ebből következik, hogy az újabb korok vizsgálói nem szoktak hozzá ahhoz a ,,luxus"-hoz, hogy kutatásaikat kiadott szövegekre, regesztákra stb. alapozzák. 1965. és 1967. évi vizsgálatok szerint az újabb korok angol kutatói a levéltári jegyzékeket s mutatókat, kalauzokat és kézikönyveket többre becsülték, mint a forrás- és kivonatos, regeszta jellegű kiadványokat. Ugyanakkor a kisebbségben lévő medievisták és koraújkor-kutatók továbbra is a hagyományos forráskiadványokat preferálták. Mindezeket figyelembe véve 1967-ben a Forráskiadási Bizottság úgy határozott, hogy a korábbi időszakok mellett, azok rovására a XIX—

XX. századi források kiadására kell koncentrálni, s az angol országos közlevéltár, a Public Record Office kiadói gyakorlatában is ezen elv öltött testet. Már 1956-tól hasonló, az újabb korok forrásainak kiadására való törekvés figyelhető meg a Történeti Kéziratok Bizottsága kiadói tevékenységében is. 1984 folyamán például 3 sorozatzáró kötet is megjelent s a lezárultak helyett megkezdték a XIX. századi angol miniszterelnökök iratainak közlését. A különböző történeti társulások forráskiadási tevékenysége örvendetesen továbbra is folyamatos és élénk maradt. Tekintve, hogy jól bevált és megszokott kiadási elveikhez és támaköreikhez ragaszkodtak, kiadványaik az angol történeti forráskiadás stabil, színvonalas és megbízható munkái. A forráskiadás legfőbb angliai munkásai továbbra is a helyi levéltári társaságok (local record societies) maradtak. Ez a tény különösen azért örömteli, mert munkájuk többnyire lelkes önkéntesekre alapozódik, pénzügyeik pedig az elérhető alapítványoktól, az előfizetők számától és jóindulatától, a kiadók készségétől függnek. Kiadáspolitikájuk és sorozataik kiadási elvei teljesen eltérőek, s mivel itt egy régi (ahogy ma szeretjük mondani: pluralista parlamenti) demokráciára oly jellemző színes kavalkáddal állunk szemben: egyben összehangolhatatlan is. Az 1958-ban megjelent s az 1932—1957 közötti éveket felölelő első kötetben 35% volt a középkori szövegek aránya, s a második kötet szerint az 1958— 1982 közötti 470 mű esetében az arány már kisebb: 30,5%. A Tudor- és Stuart-kor az első időszakban 32, a vizsgált második korszakban pedig 31,5%kal részesedett. A XVIII—

XIX. századi szövegek részaránya pedig 9%-ról háromszorosára: 26,5%-ra emelkedett! A kiadott szövegek tartalma és jellege szerinti csoportosítás is igen érdekes jelenségekről árulkodik: 30%)-os részesedésükkel továbbra is az egyházi jellegű szövegek vezetnek, a családi, személyi, valamint birtokiratok (ideértve a naplókat és levelezéseket is) együttesen 23° o-ot képviselnek. A városi-polgári, a jogi, a genealógiai (hagyatéki, házassági és heraldikai) iratok részaránya 10— 10—10%. Ismerve az angol gazdaságtörténet-írás eredményeit, meglepő, hogy 84