Levéltári Szemle, 39. (1989)

Levéltári Szemle, 39. (1989) 2. szám - DOKUMENTUM - Gergely Jenő: A kormány és a katolikus püspöki kar 1950-es egyezményének történetéhez: dokumentumok / 46–72. o.

A kormány és a katolikus püspöki kar 1950-es egyezményének történetéhez — Dokumentumok — Az egyház, mint a hívő emberek látható intézményesült közössége, minden történelmi korszakban megőrizve örök lényegét, alkalmazkodott ahhoz a társadalmipolitikai közeghez, amelyben evangelizációs küldetését teljesítette. Így volt ez a magyar katolikus egyházzal az 1944 után kibontakozó népi demokratikus átalakulás idején, és így van ez ma is, az 1980-as évek végén, amikor újabb, gyökeres politikai változások zajlanak le Magyarországon. Ezeknek a reformoknak szerves része az egyházak új helykeresése, alkalmazkodása egy demokratikus politikai struktúrához. Ezért is került napirendre a vallás- és ICÍKÍismereti szabadság problémakörének újragondolása,, illetve ebből következően az állam és az egyházak kapcsolatrendszerének új jogi szabályozása, azaz egy vallásügyi törvény megalkotása. Ez pedig szükségessé teszi az eddigi szabályozás áttekintését, tanulságainak elemzését és torzulásainak kiküszöbölését. Magyarországon az új politikai hatalom a demokratikus intézményrendszer kiépítése során vetette fel a szeparáció szükségességét, tehát az egyházak elválasztásod az államtól, és a vallásszabadság biztosításával a vallás magánügynek nyilvánítását. Az állam és az egyházak jogi viszonyrendszerét utoljára az 1947: XXXII. te. szabályozta, amely a felekezetek teljes egyenjogúsításáról szólt: megszüntette a felekezetek 1895-ben véglegesített háromfázisú rendszerét (bevett, elismert és el nem ismert státusú), megszüntette a bevett felekezetek előjogait és ezzel járó állami támogatásukat, ugyanakkor orvosolni látszott a másik két kategóriába tartozók hátrányos megkülönböztetéseit. Ettől kezdve tehát minden, az állam által elismert felekezet egyenjogú lett, míg az állam által el nem ismert felekezeteket, a szektákat továbbra is belügyminiszteri ellenőrzés alatt tartották, rájuk az egyesülési és gyülekezési jogszabályok voltak érvényesek. (Azt is megjegyezhetjük, hogy a vallásszabadság máig utolsó törvényszintű kodifikálására a múlt század végén, az ún. egyházpolitikai küzdelmek eredményeként került sor, az 1895:XLIII. tc-vel.) 1948-ban, a fordulat évében, és különösen az MDP megalakulása és a proletárdiktatúra dekralálása után, nem utolsósorban annak következtében, hogy az új hatalom magát marxistának, s ami ezzel akkor egyenlő volt, ateistának is nyilvánította, napirendre tűzték az állam és az egyházak elválasztását, s az egyházak működésének a templomba való visszaszorítását, a szorosan vett lelkipásztori működésre való korlátozását, majd pedig hamarosan — ha nyíltan ki nem mondva is —, a vallás és az egyházak felszámolását. így állt elő az a jogilag abszurd helyzet, hogy míg érvényben volt az egyházak és az állam, kapcsolatrendszerének addigi jogi szabályozottsága, tehát még a szeparációt kimondó alaptörvény elfogadása előtt, a kormányzat ezeknek ellentmondó kétoldalú megállapodásokat kívánt kötni az egyes egyházak illetékes vezetőivel. Ennek 46