Levéltári Szemle, 39. (1989)

Levéltári Szemle, 39. (1989) 2. szám - Lakos János: A levéltári kutatási korlátozások elvei / 3–13. o.

— Nemhogy törvény, de még alacsonyabb szintű jogszabály sem rögzíti azt, hogy a főhatóságok milyen indokból rendelhetnek el korlátozásokat. A hivatkozott 1970-es rendelet elvileg a korlátlan korlátozási igények érvé­nyesítésére is lehetőséget ad. — A korlátozások általában nem konkrét irategyüttesekre vagy irattípu­sokra, hanem — gyakran ráadásul igen tágan megfogalmazott — tárgykö­rökre, témákra szólnák. Ennek következtében azokat rendkívül nehéz konk­retizálni, érvényesíteni, s a levéltáros az esetek többságében kénytelen nagy­tömegű iratot átvizsgálni a kutatásra bocsáthatóság szempontjából. A rend­kívüli munkaigény mellett azért is hátrányos a korlátozás ezen módja, mert a levéltárost túlbiztosításra ösztönzi, s tág teret enged a szubjektív megíté­lésnek. — A határozatlan időre szóló korlátozás rendkívül merevvé teszi a rend­szert, hiszen pl. az 1920-ból származó iratok az eredeti 55 évvel szemben ma már közel 70 éves korlátozás alatt állnak. A rendeletileg biztosított másik le­hetőséggel, a határozott ideig szóló korlátozással egyáltalán nem éltek a mi­nisztériumok. — Indokolatlanul sok tárgykör került indokolatlanul hosszú időtartamú korlátozás alá (ne feledjük: az ún. minősített, szigorúan titkos, titkos iratok — amíg visszaminősítésük meg nem történik — eleve zároltak!). Pl. a két világháború közötti időszak jobb- és baloldali politikai mozgalmaira, párt­jaira, egyesületeire, vallási szervezeteire, valamint a nemzetiségi kérdésre vo­natkozó minden irat korlátozását ma már nehéz megmagyarázni. Az 1945 utáni iratok korlátozás alá vonása olyan mértékű, amely mellett hiteles kutatómunka aligha folytatható. — A levéltár kötelezve van a jogos magánérdek védelmére, azonban nincsenek meghatározva az ebből a szempontból védelemre szoruló iratok, adatok és a védelem szükséges időtartama (kivétel: 1867 utáni állampolgársági és névváltoztatási ügyek iratai, 1895 utáni örökbefogadási iratok és állami anyakönyvek). Ez is túlzott óvatosságot, vagy éppen túlzott engedékenységet válthat ki a levéltárosban. — Az ún. hivatásos és nem hivatásos kutatók megkülönböztetésére jog­szabályaink tulajdonképpen nem adnának lehetőséget. Emellett a rendelke­zés könnyen kijátszható, mivel számtalan lehetőség van olyan igazolás meg­szerzésére, amellyel szinte bárki hivatásossá minősítheti magát. — A külföldiek hátrányos megkülönböztetése több, legújabb kori törté­nelmünkre fontos forrásokat őrző nyugati országban kedvezőtlenül hat visz­sza kiutazó történészeink kutatási lehetőségeire, mert a partnerek könnyen alkalmazhatják a kölcsönösség elvét. A felsorolt problémákon túlmenően hátrányosan befolyásolja az utóbbi év­tizedek történetének feltárását a levéltárba még nem került történeti értékű irategyüttesekben való kutatás szabályozatlansága. A felsőbb szervek egy része ugyanis „ügyviteli érdekből" vagy éppen a levéltárak férőhelyhiánya miatt 40— 50 évig saját irattárában őrzi a kutatás által igényelt iratanyagát. 9 Ez külföldön is gyakorlat: több államban a parlament, a külügyi, belügyi, honvédelmi főha­tóság saját levéltárat tart fenn, de ha nem is működtet levéltárat, az általános­nál hosszabb ideig visszatartott iratok kutatását jogszabályban rögzített keret­ben biztosítania kell, természetesen nem korlátozás nélkül. 10 Nálunk ilyen elő­írások nem léteznek.

Next

/
Oldalképek
Tartalom