Levéltári Szemle, 38. (1988)

Levéltári Szemle, 38. (1988) 4. szám - HÍREK - Tóth Péter: A Magyar Levéltárosok Egyesületének rendezvényei: A levéltári forráskiadás – Szekszárd / 106–109. o.

A megnyitó előadást Makkai László akadémikus tartotta A levéltári kiadványpolitika múltja és jövője címmel. Előadásának első részében Makkai László összefoglalta a levéltári források kiadásának a történetét. Értékelése szerint az 1950. évi levéltári tvr. tette lehetővé, hogy a levéltárak maguk kezdeményezzék — az addigi gyakorlattal szakítva — kiadványok megjelentetését. Hangsúlyozta a Levéltárak Országos Központja és a Levéltári Igazgatóság érdemeit abban, hogy sorra jelentek meg az egész országban az egységes szempontok szerint készült segédletek és forráskiadványok. A jelenlegi helyzetet elemezve a sokszínűséget, a sok és sokféle helyi kezdeményezést emelte ki, amelynek okát abban látta, hogy a levéltárak 1969 óta természetes módon igyekeznek eleget tenni fenntartóik igényeinek és elvárásainak. Ezt a tényt — tudniillik, hogy „ki a főnök és mit akar?" — a levéltári kiadványmunka külső feltételének minősítette, míg a legfontosabb belső feltétel véleménye szerint a levéltáros felkészültsége. Ezzel kapcsolatban úgy ítélte meg, hogy az elvégzendő munkához képest feltűnően kevés levéltáros rendelkezik tudományos minősítéssel. A levéltári kiadványokat műfajok szerint számba véve külön is felhívta a figyelmet a forráskiadásra, hiszen — mint megállapította — a közönség nem a történésznek hisz, hanem a dokumentumoknak. Végül javasolta, hogy a levéltárak nagyobb számban jelentessenek meg tematikus — például történeti néprajzi, művészettörténeti stb. tárgyú — forráskiadványokat, segédleteket, mivel a történettudomány ilyeneket is elvár tőlük. A felkért előadók közül elsőként Érszegi Géza, a Magyar Országos Levéltár főlevéltárosa kapott szót. Nagy érdeklődéssel fogadott előadását (amelyben a középkori források kiadásának problémáival foglalkozott) Umberto Eco szellemes, a dokumentumok fontosságát hangsúlyozó megállapításával kezdte, mely szerint míg saját korunkat csak a televízióból ismerjük, addig a középkorról — hála a forrásoknak — közvetlen ismeretek nyerhetők. Az előadó a Magyar Országos Levéltár forráskiadványaival foglalkozva rámutatott, hogy már maguk a számadatok (1951—1988 között 14 kötet, 1976—1986 között 2 kötet) is jelzik: a műfajnak mostoha sorsa van, a forráskiadás stagnál. Hiányolta a kiadvány munkában az átgondoltságot, a hosszú távú tervezést és kifejtette fenntartásait egyes szövegközlési formákkal szemben: így például szerinte a középkori oklevelek regeszták formájában történő kiadása — túl azon, hogy bizonyos igénytelenséget jelent — lehetetlenné teszi, hogy a külföldi történésztársadalom is megismerhesse történelmünk forrásait, holott az éppen a forrásokra és nem a feldolgozásokra lenne azonnal „vevő". A forráskiadás jelenlegi helyzetének az okait kutatva kiemelte a magas szintű szakmai felkészültség hiányát és — nagyon helyesen — megállapította, hogy például a latin nyelv tanításának visszaszorítása nemcsak a nyelvet ismerők számát csökkentette tragikusan, hanem szinte teljesen lehetetlenné tette annak a filológiai készségnek az elsajátítását, amely nélkülözhetetlen a forráskiadásban. A további okok között említette a forráskiadványokért fizethető alacsony tiszteletdíjakat, az uniformizált, a munka minőségét és nehézségét figyelmen -kívül hagyó díjtételeket, az elavult levéltári munkarendet, a tudományos pótszabadságok hiányát, a rövid távú „tervskatulyákat" és a megfelelő technikai eszközök hiányát. Ezeknek az okoknak a megszüntetésével vissza lehet adni a forráskiadás korábbi rangját, annál is inkább, mert ma már — XIII. Leó pápa szavaival élve — senkinek sem kell félnie a valóság feltárásától. A második felkért előadó, Farkas Gábor, a Fejér Megyei Levéltár igazgatója várakozásainkkal ellentétben hozzászólása első részében nem a megyei levéltárakban folyó, sokszínű és a történészek által is alapvetőnek ítélt forráskiadványokat ismertette, hanem a levéltárak általános gondjairól (raktárproblé107