Levéltári Szemle, 38. (1988)

Levéltári Szemle, 38. (1988) 4. szám - Zsoldos Attila: A szolgabírói tisztségnév kialakulásának kérdéséhez / 12–19. o.

nyakban bukkan fel először, ezek révén terjedhetett el használata az országban. Ez a folyamat nem volt gyors, hiszen a század első harmadának vidéki bíráskodását feltáró legfontosabb dokumentum, az 1208—35 közötti ügyeket tartalmazó Váradi Regestrum nem használja az új terminust.

2 A kifejezés történetének alapvető forrása a királyi servienssé fogadó oklevelek formuláinak sorozata. Váczy Péter elemzése alapján előttünk áll a serviens regis — nobilis (seu) serviens regis — nobilis regni fejlődési irány, a maga megbízható kronológiájával.

3 Ezek az oklevelek azonban — lévén a királyi kancellária termékei — sokkal inkább tájékoztatnak a mindenkori „hivatalos", udvari szóhasználatról, mintsem a királyi serviensek önmegnevezéséről. A szempontunkból kulcsfontosságú ismeretanyagot a vidéki bíráskodás emlékei nyújtják. A királyi vármegyékben különböző eredetű és jogállású, de közel azonos életszínvonalon élő személyek alkották a kis- és középbirtokos réteget. Forrásaink igen gyakran említik comprovinciáles néven őket. Jogtörténetírásunk tanítása szerint pereiket, vitáikat egymás között, fogott bírák (arbitri, boni homines, probi viri) közbejöttével intézték el. A fogott bíráknak ju~ ?*isdicíioja nem volt, alkalomszerű működésük alapjául a comprovinciáles előtti tekintélyük szolgált. A megyebeliek között betöltött vezető szerepük arra is alkalmassá tette őket,, hogy egy-egy esetben valamely ügy eldöntésére a király által delegált bírót helyismeretükkel, tekintélyükkel támogassák. Már Erdélyi László felfigyelt arra, hogy az ilyen vidéki bíráskodások ítéletleveleiben „különösen a tanúkat szokták nobilisoknak nevezni"/

1 A Szűcs Jenő által újabban összeállított adatsor messzemenően igazolta Erdélyi megfigyelését: a királyi serviensek közszerepléshez jutó része már a tatárjárás előtt, az 1230-as években előszeretettel használta az előkelő nobilis nevet.

5 Árulkodó azonban, hogy általában valamely patria, megye nemeseiként szerepelnek. Ez a jelenség arra figyelmeztet, hogy a nobilis név használata ellenére sem számítottak automatikusan a nobiles regni soraiba. Ehhez királyi jóváhagyás is szükséges volt. A szakirodalom ennek bekövetkeztét hagyományosan az 1267. évi decretumhoz köti. Ekkor országos törvény szövege azonosította a királyi servienseket az ország nemeseivel (nobiles regni Ungarie universi, qui servientes regales dicuntur)?

1 Ez a megfogalmazás nem hagyott kétséget 'afelől, hogy a király az egymás mellett létező, többé-kevésbé azonos életnívójú megyei birtokosok eltérő jogállásai közül a királyi serviensekót jelölte meg a „nomen nobilitatis

>

'-ra feljogosítónak. Az elmondottaknak ellentmondani látszik középkori kormányzattörténetünk egyik kiemelkedő fontosságúnak ítélt emléke, a sokszor tárgyalt és vitatott kehidai oklevél: ezt ugyanis „valamennyi, a Zala folyón innen és túl lakó királyi serviens" (vniversi servientes regis citra et ultra Zalám constituti) ifititulálta. A kancelláriai szóhasználat váratlan felbukkanását azonban magyarázzák az oklevél kiállításának a körülményei. A serviensek eljárásuk során tagolatlan sokaságnak mutatkoznak, forrásunkban választott tisztségviselő(k)nek, testületnek nyoma sincs. ítélkezésük egyetlen alapja a királytól kért és kapott felhatalmazás volt (a dominó nostro rege petivimus humiliter et devote, ut nobis daret licenciám judicandi et faciendi justiciam plenam), ez tette őket bíróvá (judex) az eléjük hozott ügyekben. A felhatalmazás tevékenységüket szoros szálakkal fűzte a királyi hatalomhoz, érthető tehát, hogy oklevelükben igyekeztek a királyi kancellária szóhasználatával azonosulni.

7 összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy a királyi serviensek közszerepléseik alkalmával valamely megye nemeseinek nevezték magukat a tatárjárás előtt, s bár ez fogalmilag nem azonos az országos nemességgel, mégis kizárja annak 13