Levéltári Szemle, 38. (1988)

Levéltári Szemle, 38. (1988) 4. szám - Varga János: Levéltár és identitás / 3–8. o.

korlátozza azt a lehetőséget, amellyel más elhelyezkedési rendben élhetnének. Mert miről van szó? Ha a tudományos intézmények fejlesztése és ellátása kerül napirendre, az országos levéltárak nem rúghatnak labdába, hiszen — bár elvileg tudományos intézmények — nem tudományos főhatósághoz tartoznak. Ha az igazgatási apparátus működésfeltételeinek javítása válik elismerten aktuálissá, nékik, mármint a szóbán forgó intézményeknek, semmi igényük sem lehet, hiszen igazgatási feladatokat csupán ellátnak, de alaprendeltetésük nem az igazgatás. E levéltárak egyértelműen és erőszakoltan úgy tartatnak nyilván, mint a közgyűjteményi rendszer tagjai, azon rendszeré, amelynek intézményei útján a közművelés, illetőleg annak biztosítása a minden más felett domináns feladata. Ráadásul a levéltár ezen belül is Benjámin, csakhogy a'szó fordított, értelmében. A legkisebb ugyan, de a legkevésbé támogatott. Könyvtárak és múzeumok egyaránt előtte állnak a koldulók sorában, és' a mérlegeléskor legtöbbször szánandóbbaknak minősülnek. És még csak rossz néven sem vehető ez. A könyvtárak vonzásában milliók élnek nap mint nap. A múzeumok éves szinten ugyancsak milliókra hatnak. De a levéltárak? Majd csak eltengődnek abból, ami a legkoldusabb minisztérium morzsáiból jut nekik. Félreértés — ismétlem — ne essék, nem főhatóságunk érzéketlen. Csupán azt a szemléletet vádolom, amely a valahova csak oda kell csapni tarthatatlan elve alapján az országos levéltárakat a tárcák legszegényebbikére tukmálta rá, illetőleg ha már ezt tette, olyan szűken mérte ki számára a nékik továbbadható mindennapi kenyeret. Pedig közgyűjtemények vagyunk ugyan, de nem akármilyenek. A közgyűjtemény sajátságos típusát képviseljük, azét, amelynek funkciója szakágra vagy szakterületre nem szimplifikálható. Ha egy könyvtár anyaga elpusztul, még nem történik helyrehozhatatlan tragédia, hiszen állományának minimum 95%-a nem egyedi, azaz másutt hozzáférhető, sőt hasonmással pótolható. Muzeális értékek romlása szegényíti az egyetemes és nemzeti kultúrát, de hiánya nem kérdőjelezi meg állami és nemzeti létünk múltját. A levéltári anyag viszont legfeljebb adataiban és előzetesen reprodukálható, minden egyes darabjának megsemmisülésével annak a viszonylatrendszernek egy-egy eleme, egy-egy kockaköve válik semmivé, amelynek összessége alkotja állami és nemzeti múltunk egészét és amely jövőre nézve is erőt, biztatást, biztosítékot és hivatkozási ala-v pot ad. Ha valaminek, akkor ennek védelme minden olyan társadalomnak és államvezetésnek kötelessége, amely nem tagadja meg elődeivel és előzményeivel való identitását. E védelem fokozásához az első lépések egyikeként a kabát újragombolására, azaz a jelenlegi struktúra felülvizsgálatára és jelenleginél optimálisabb szervezeti megoldásra van szükség. A hogyanra nincs kiérlelt receptem, alternatívák megtárgyalása pedig túlnőne mai összejövetelünk keretein. Az újjáalakításnál viszont két elvnek mindenképpen a vezérfonalak közé kell tartoznia. Az egyik az, hogy a levéltár nem fogható fel szakterület jellegű közművelődési intézmény gyanánt. A másik az, hogy a demokratizálás remélhetően felgyorsuló folyamata nem ellentétes meghatározott feladatterületek centrális irányításával. Hiszen a demokratizmus érvényesülésének az intézményesített társadalmi kontroll éppúgy garanciája lehet, mint az irányítás demokratikus formája. Miért hozakodtam elő mindezzel egy olyan történelmi, sajnos, nem pillanatban, hanem szakaszban, amikor az objektív helyzetből fakadóan a levéltárakra is nadrágszíj húzó esztendők várnak? Kettős megfontolásból. Először azért, mert napirenden van intézményrendszerünk egészének átalakítása. Ha most 7