Levéltári Szemle, 38. (1988)

Levéltári Szemle, 38. (1988) 3. szám - Szücs László: Adatvédelem és kutatói érdek / 35–38. o.

jegyzőkönyveit, ezek mellékleteit — holott legfeljebb ezek egyes napirendi pontjai s a hozzájuk tartozó előterjesztések érdemelnék meg ezt a megkülönböztetést. Fokozottan érvényesült és érvényesül bizonyos mértékig ma is az aggályoskodás a szó szerinti jegyzőkönyvek esetében — jóllehet a közéleti demokrácia feltétele az, hogy mindenkinek vállalnia kell az utókor, de kortársai előtt is a valamilyen fórumon nyilvánított véleményét. Nem kevésbé akadályozza az előbbrelépést az a gyakorlat, hogy az egyszer kialakított értékítéletet megváltoztathatatlanként kezeljük, ezzel szemben az iratok kutathatóságát illető, minősítéseket meghatározott időszakonként felülvizsgálandóvá kell tenni, azaz könnyíteni a kutatásuk lehetőségét. Külön problémát jelent az iratokat létiehozó szervek sokszor évtizedekre visszamenő kutatásengedélyezési jogfenntartása. Ez egyes témakörökben néhány évre, esetleg 20—25 évre visszanyúlóan érthető, indokolható, de mindenképpen nagyobb hatáskört kellene biztosítani a történelmi távlatban gondolkodni inkább képes történész-levéltárosnak a kutatási engedélyezések elbírálásában. Meg kellene vizsgálni azt is, hogy a legújabb kori iratokhoz készített segédleteket, leltárakat nem lehetne-e a kutatók számára hozzáférhetővé tenni, esetleg publikálni. Ez nagymértékben szolgálná a levéltárak nyitottabbá válását és a kutatók biztonságérzetét. A rendelkezések általában szűkre szabják a külföldi kutatók lehetőségeit. Felül kellene emelkedni az eddigi gyakorlaton, s ez minden bizonnyal növelné hazai kutatóink külföldi intézményekben végzendő munkájának az esélyeit. A kutatások szabályozásának van egy „pusztán" ügykezelési, adminisztratívnek minősülő tényezője is. Az informatív jellegű iratok ugyanis jóformán minden témakörből, szinte fenntartás nélkül a kutatók rendelkezésére bocsáthatók lennének — csak a döntéshozatal és ennek közvetlen előkészítését szolgáló iratok esetében kellene a fentiekben érintett köz- és magánérdek szempontjából fokozott körültekintéssel eljárni. E kétfajta iratanyag azonban a jelenlegi hazai iratkezelési gyakorlat szerint nem válik külön egymástól. A levéltárosnak ismételten óriási iratmennyiséget kellene átnéznie a különválasztás céljából, de mivel erre nincs ideje, gyakran szigorúbb feltételekhez köti az egész iratanyag kutatásra bocsátását. Egyszerűbbé válna az eljárás s a kutató gyorsabban s nagyobb mennyiségű iratanyagot kaphatna kézhez, ha az iratokat mindenütt ügykörök szerint tagoltan kezelnék a szerveknél — s egy-egy ügykörön belül külön raknák le a döntéshozatali és külön az informatív jellegű iratokat. (Ez történik egyébként az angolszász és a skandináv országokban, s ezért tudnak ott viszonylag hamar, nagy mennyiségű iratot a kutatók rendelkezésére bocsátani.) Mindez természetesen jórészt politikai döntés és politikai fejlemény függvénye, a kérdés rendezése azonban a levéltárosok, az iratokat létrehozó szervek és a kutatók összehangolt, szakszerű kezdeményezése alapján képzelhető el. A folyamat megindult, jelzi ezt többek között az Elnöki Tanács fentiekben említett törvényerejű rendeletének tendenciája, de a pártarchívumokban folyó kutatások engedélyezési rendjét nemrégiben lényegesen enyhítő párthatározat is. Ügy vélem, hogy e téren elsősorban az állami levéltárakra vonatkozó előírások enyhítése révén lehetne újabb előrelépést tenni. 38