Levéltári Szemle, 37. (1987)

Levéltári Szemle, 37. (1987) 1. szám - VITA - Somfai Balázs: Levéltároshivatás – levéltáros egyesület / 52–54. o.

kat, elsősorban a forráskiadványokat, az .intézménytörténeti, a segédtudományi, módszertani stb. műveket, a hatékony levéltári propagandát, amint hivatásunk hírnevét öregbítik a más szakterületek kiadványaiban napvilágot látó levéltárosmunkák is. A közzététel betetőzi a történelem újjáélesztésének folyamatát, az ideális levéltár nyilván így teljes. — A vázolt munkafajták a levéltárosi hivatás egészébe beletartoznak, de mivel az alapfeladatokra épülnek, időben, munkaerőben egészséges arányban kell velük állniuk. Nehéz, a kibocsátóknak talán fájó dolog is, ha egy közösségből kisebb csoportok leválnak, noha éppen ennek a közösségnek a fejlődése az elkülönülés oka. Az utóbbi évtizedek tudományos haladása révén hasonló fejlemény következett be hazánkban a levéltárosokkal is a történészek nagy kötelékén belül. Kialakult egy saját célokkal, feladatokkal, külön intézményhálózattal, sajátos tevékenységgel rendelkező és magát önállónak tekintő szakma, egyébként nem minden előzmény nélkül. Ezzel iá munkamegosztással csak nyert a történettudomány. De a levéltáros szakma nagyikorúvá nyilvánítását maguknak a levéltárosoknak kell kiharcolniuk. Nem érthetünk tehát egyet azokkal, akik a levéltáros szakmát nem fogadják el önállónak, akik a levéltárost valamely zsákutcába tévedt történészaiék tekintik és azonosságtudatát megingatják. Nem azt tartom érdekközösségünkre veszélyesnek, ha egy levéltáros csak feldolgozó-közzétevő munkát végez, ha erre minden körülmény adva van, hanem azt, ha a levéltár többi tudományos tevékenységét, mondjuk az anyaggyarapítást, a levéltári anyag védelmét vagy a szakmai képzést már nem érzi magáénak. A (levéltárosi érdekközösség felbomlásához vezethet, hogy sokan még a szakmán belül is csak a leglátványosabb munkafajtát vallják tudományosnak. Akik a szakma jobbjait, sőt, már a utánpótlást is a hagyományos történészpályán való érvényesüléssel kecsegtetik, nemcsak az önálló levéltáros szakma megítélését szorítják az értékrend változásai közepette még lejjebb, hanem a történészi tevékenység fogalmát is leegyszerűsítik. A levéltári alaptevékenység ellátása pedig önmagában is történészi feladat, méghozzá az oksági összefüggések folytán: elsődleges. Az iratképzők felügyelete, az iratanyag értékelése, majd kutatásra alkalmassá tétele szintén követel történeti szemléletet (ami különben nemcsak publikálással fejlődhet, szerintem legalább annyira a források tanulmányozásával). És akkor még nem is esett szó a levéltárakban folyó szervtörténeti, történeti földrajzi, statisztikai és még sok más alapvető történeti kutatásról. Előttünk merednek továbbá szakmánknak olyan régi és új kérdései, mint a történeti érték meghatározása, segédletrendszerünk folyamatos karbantartása, vagy fogalomrendszerünk, szaknyelvünk csiszolása. Megnyugtató választ kell adni a modern adathordozók felvetette kihívásokra, és szintén nem történeti távlatok nélkül, érdemes elmerengeni az utánpótlás, az önképzés, a továbbképzés buktatóin is. Ám saját szakmánk kérdéseit, melyek sorát hosszan folytathatnánk, magunknak kell megoldanunk. Furcsa lenne ugyanis, hogy >míg kiváló levéltárosok történészbabérokra pályáznak, levéltári kérdésekben történészsegítságet várunk — talán azért (?), mert megválaszolásukhoz történeti látásmód is szükséges! Hiába van a levéltárügynek törvényben elismert társadalmi létjogosultsága — a jövőhöz ez kevés. A levéltárospályához kedvet érző, a hivatás iránt elkötelezettséget vállaló emberek akkor fognak a mostaninál talán nagyobb számban kopogtatni levéltáraink kapuján, ha a társadalomtól a jelenleginél több erkölcsi és anyagi megbecsülésre számíthatnak, ha közéleti és tudományos pályájukat, mint csak levéltárosok is, biztosítva látják. Hogy ez valaha is bekövetkezzék, a főhatóságnak, a fenntartóknak, az intézményeknek, de az egyes 53